A nyugati ember nem ülhet naphosszat egy fa alatt lótuszülésben. Vagyis ülhetne, de akkor nem önszántából, aszkézisből halna éhen, hanem azért, mert egyhamar kirúgnák az állásából, a lakásából, a családjából…
Gotama huszonkilenc éves volt, amikor az éjszaka leple alatt, a a palotára ereszkedő sűrű ködben megszökött apja királyi védelme alól. Hercegi haját egy mozdulattal lenyírta, ruháját elcserélte egy kolduséval, és a folyóparton üldögélő aszkétákhoz csatlakozott, hogy meditáljon. Az ezt követő évek Gotama életében a szinte egybefüggő meditációval, az éhségből, önsanyargatásból eredő transzállapotokkal teltek. Észak-Indiában vándorolt, jógikkal és remetékkel, aszkétákkal találkozott, és kereste az igazságot. A mesterektől megtanulta a legmagasabb szintű meditációs technikákat, és koncentrációs gyakorlatokat. A meditációjának lényege az volt, hogy befelé figyelve minden gondolatot, ami jön, eleresszen, mint a bárányfelhőket az égen, vagyis egyetlen képzet se lehessen rá érzelmileg hatással. A legmélyebb béke és harmónia állapotait találta meg, mégsem volt megelégedve ennyivel. Úgy vélte, hogy a legmélyebb tudatszinten még mindig vannak tisztátalan gondolatai. Még szélsőségesebb önsanyargatásba kezdett, mert azt remélte, így végképp átveszi a tudata a hatalmat a teste felett, és eléri a teljes megszabadulást az anyagi dolgoktól. Öt aszkéta mellé szegődött az Uruvála erdőben, akik a tanítványai lettek, mert meglátták, amint egy hatalmas kobra, akinek közeledtével halálra rémültek, Gotamát egyáltalán nem tudta kibillenteni a meditációjából, így a kígyó, Gotama előtt mintegy tisztelegve, feje fölött kiterjeszkedve megvédte őt a lezúduló záportól. Hat éven keresztül éltek így, egy fa alatt ülve, pusztán rizsszemeket, madárürüléket eszegetve és esővizet iszogatva. Gotama már éppen majdnem éhen halt, amikor a folyón, melynek partján ült, elhaladt egy csónak, melyben egy muzsikus tanítgatta a tanítványát egy húros hangszer használatára. A mester így szólt: – Ha túlságosan megfeszíted a húrt, elpattan. Ha túlságosan lazára hagyod, nem fog szólni a hangszered. Gotama jelnek tekintette a hallottakat, és felismerte a szavak rá vonatkozó mély bölcsességét. Rádöbbent, hogy az önsanyargatás épp úgy nem vezet megoldáshoz, mint a tékozló, dorbézoló luxus. Felállt a fa aló, megfürdött a folyóban, és elfogadott egy tál rizst egy pásztorlánytól, amit jóízűen megevett. Öt tanítványa ekkor elpártolt mellőle, mert hogy csalódtak benne és elhagyták. Gotama felerősítette testét, és tovább állt. Egy Bodhgaya nevű faluban helyezkedett el a következő gyakorláshoz, szintén egy fa alatt. Itt végre sikerült a célja: hogy minden érzelem nélkül legyen képes a belsejében zajló félelmetes és kísértésbe hozó látomásait szemlélni. Vagyis megvilágosodott a májusi telihold, a Vészák hajnalán. Azóta Bodhgaya a fő buddhista zarándokhely, és a fa, mely alatt megvilágosodott a szent Boddhi-fa. Megvilágosodása során felismerte az én és a lét illúzióját, hogy miként keletkezik fejünkben az illúzió, és hogyan távozik. Képessé vált arra, hogy átlássa előző életeit, és azt is meglátta, hogy minden addigi életében, vagyis ezer meg ezer életen át a boldogságot hajszolta, kereste, de sikertelenül. Ekkor az örök béke állapotába jutott. Az összes ragaszkodástól, elutasítástól, s a lét kötelékeitől való teljes megszabadulás állapotát érte el. Felismerte az illúzió leplein túl az örök valóságot, a nirvánát. Ettől fogva nevezték Gótamát Buddhának, vagyis Felébredett-nek.
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
