Talán túlságosan is földhözragadt vagyok. Már egész kiskoromban sem lehetett elszédíteni holmi tündérekkel, manókkal. A Mikulásban sem hittem azóta, hogy egyszer megláttam piros kabátja alól előbukkanni Pimpi bácsi, az öreg kertész lyukas gumicsizmáját, a
Varázslatok és mesék nélkül nagyon sivár az élet, utólag kicsit sajnálom is magam, hogy mindez kimaradt az életemből. Talán, ha nem kényszerültem volna olyan fiatalon arra, hogy a saját lábamra álljak, sőt, hogy eltartsam idejekorán megrokkant anyámat és a húgomat, talán most nem lenne olyan kemény a szívem. Hogy kemény a szívem, a férjem mondta, mielőtt hét éve elhagyott. Azt mondta, keményebb vagyok, mint bármelyik férfi, semmi nőiesség, puhaság, lágyság nincs bennem. Elhagyott minket, engem és a lányomat, és Kanadába ment egy harmincéves manikűrös nővel. Egy ideig szépen éldegéltünk Katával, tízéves volt akkor, még kisgyerek. Mindig jól tanult, rendben tartotta a szobáját, a ruháit, megbízható volt, csak éppen mosolyogni láttam ritkán. Eleinte azt gondoltam, az apja miatt búslakodik, de egy idő után mégis megkérdeztem, mi bántja. Csak rázta a fejét, hogy semmi, és hogy úgyse érteném. Nagyon fájt, hogy úgy érzi, nem érteném meg, hogy alkalmatlannak tartja a saját anyját arra, hogy megossza vele a bánatát. Kire számíthatnánk, ha nem egymásra? Hiszen ketten maradtunk az egész világgal szemben. Hetek múltak el, de a lányom csak nem lett vidámabb. Az osztálytársai mind csavarogtak délutánonként, fagyizni, moziba jártak, Kata meg csak ült a szobájában zárt ajtó ajtó mögött, és ki tudja, mi járt a fejében. Végül aztán kifakadtam. Berontottam a szobájába, és kiabáltam, hogy könyörüljön rajtam, mondja el, mi bántja mert beleőrülök. Átöleltem és sírtam, úgy kértem, legyen őszinte hozzám. Ekkor megenyhült. Elmondta, az aggasztja, hogy ő más, mint a többi tizenhárom éves. Fura gondolatai vannak. Ezek a gondolatok nem is annyira gondolatok, inkább hangok, figyelmeztetések. Megrémültem. Faggatni kezdtem: – Mit hallasz pontosan? – Egy-egy szót. Egyszerű szót. És nem tudom, hogy került éppen akkor a fejembe. De olyan is van, hogy olyan szót hallok, amit adig sose hallottam, nem is ismertem. És nem hagy békén. Csak jön és jön, ismétlődik a fejemben. Aztán váratlanul a valóságban is megjelenik. Egy szavát sem értettem. De valami azt súgta, hogy baj van. Olvastam már mindenféle pszichés zavarokról, elmebetegségekről, például a skizofréniáról. A skizofrének hallanak hangokat a fejükben. És az a betegség nem gyógyítható. – Mondj egy példát – kértem, – legutóbb milyen hangot hallottál. – Legutóbb?