Aki azt gondolná, hogy először csak a huszadik század vége felé találkozott az ember a rejtélyes repülő tárgyakkal és utasaikkal, az nagyon meg fog lepődni a következő történeten.
A Kr. u. 950-es évekből származó Konungs Skiggs – más források szerint 956-ból eredő Konungs Skuggsa – írországi kéziratos krónika lapjain olvasható az a korabeli történet, melyben a Cloera nevű falu (ma már nem létezik) lakói kirohantak a templomból a vasárnapi miséről, mert valami nagyon szokatlan dolog történt az égbolton… Olyan „hajót” láttak, amely fölöttük úszott, mintha képzeletbeli tengeren ringatózna. A fedélzetről férfiak néztek le, de úgy tűnt, az embereket nem látják. Inkább az érdekelte őket, hogy a járműről lelógó fémlánc végén a horgonyhoz hasonló, szintén fémből készült tárgy beleakadt a templom tetejébe. Ekkor az egyik idegen furcsa fénnyel („tűzzel”) övezve kiugrott, és alászállt, mintha a tengeren ereszkedett volna le a fenékre. Megpróbálta kiakasztani a horgonyt, de ekkor a falusiak körülvették. A plébános a segítségére sietett, de – ez igen jellemző részlet – az illető szemlátomást nem vett tudomást arról, mi körülötte történik. Amikor nem sikerült kiakasztania a horgonyt, felúszott a levegőbe, társai elvágták a láncot, és a hajó hamarosan eltűnt. A horgony és a lánc állítólag még több száz évig ott volt a templomban mint a valamikori „csoda” bizonyítéka. Alighanem ez is ufó volt, bár jelentősen különbözött a maiaktól. A jelek ugyanis arra mutatnak, hogy ez a „hajó” másik dimenzióból érkezett. Valami okból – ez a Bermuda-háromszögben aránylag gyakran előfordul – a dimenziók, tehát a különböző tulajdonságú terek „összeértek” vagy egymásba nyíltak, és ez okozhatta a kis közjátékot. Az idegenek, bár hasonlítottak az emberhez, aligha a mi világunkból valók voltak, és valóban nem látták azt a „tenger alatti világot”, amely más dimenzió más törvényei szerint élt és él, mint mi, vagyis a különbség pontosan olyan lehetett számukra, mint amikor az ember beugrik a levegőtérből a víztérbe, mondjuk a tóba vagy a tengerbe. Odalent egészen más fizikai iszonyok uralkodnak, amelyeket hosszabb-rövidebb ideig felszerelés nélkül is kibírunk, de az mégsem a mi megszokott életterünk.
Hogy hányszor és kik láttak ufót, nehéz lenne felsorolni. Különösen a múlt század volt rendkívül gazdag megfigyelésekben. 1808-ban a piemonti (jelenleg Olaszország) Pinerolo helység fölött – lakóinak nem kis megdöbbenésére – fémesen csillogó repülő csészealj szállt el, méghozzá igen alacsonyan a tetők fölött. Valamivel korábban, 1802-ben a magdeburgi Fritsch csillagász a Nap megfigyelése közben, szintén látott ufót – „egy sötét diszkosz alakú tárgy takarta el a napkorongot”, igaz, a jelenleg mindössze néhány pillanatig tartott. 1818-ban a brit Loft, 1819-ben pedig Gruithusen csillagász látott a Nap előtt elsuhanni fekete tárcsat, „csészealjat”. 1820. szeptember 7-én a franciaországi Embrun fölött egész ufócsoport repült el, méghozzá az utóbbi években látható repülőbemutatók csoportos repülési alakzatában. Amikor a város légterét elhagyták, mindegyik egyszerre és ugyanazon meredek szögben irányt változtatva haladt tovább. Az egyik csehországi város (német nevén Neuhaus) fölött 1824. december 27-én „tüzes gömb” szállt, és tanúk előtt kiesett belőle valamilyen massza, amely a vizsgálódások szerint szerves lehetett, és nagyon jó, aromás illatot árasztott. 1834-ben Pastorff csillagász két ufót látott. 1835-ben szicíliai csillagász figyelte meg az „égen szálló csillogó korongot”. 1836. január 12-én a francia Cherbourg fölött úszott át méltóságteljesen „hatalmas égi hajó”, amely a korabeli szemtanúk leírása alapján „omletthez hasonlított, forgott a tengelye körül, és úgy látszott, hogy a közepén nyílás van”. A már említett Pastorff csillagász 1837 februárjában ismét több furcsa, kivilágított tárgyat látott, amely az égen körbe-körbe repült. Hogy az „úszó ufó” sem modern korunk terméke, azt már az egyik ókori történetírói feljegyzés is. bizonyítja, (a Gibráltári-szoros vizén látták a rettenetes sebességgel haladó ismeretlen járművet), de van rá remek példa 1845-ből is. Június 18-án a Victoria gőzhajó legénysége szeme láttára a hajótól nem messze (a hely pontos koordinátái is fennmaradtak) három korong merült fel a tengerből. Méreteikről annyit mondtak, hogy átmérőjük ötször volt nagyobb a telihold látszólagos átmérőjénél. A három ufót fénycsíkok fogták össze. A legénység mintegy tíz percig láthatta. Később kiderült, hogy a felfelé emelkedő ismeretlen járműveket az ezerötszáz kilométeres körzetben tartózkodó több más hajó legénysége is észlelte. Ugyanazon év júliusában egyébként Firenze fölött is láttak ilyen repülő korongot, ennek méretét az ottani megfigyelők is pontosan a telihold ötszörösére becsülték.
Repülő csészealjak – az ókorban
A tudomány mai vaskalapos képviselőit alighanem sokkolja az a tény, hogy az ókori tudósok komolyan számoltak az ufókkal, és azokat a lehető legtermészetesebb módon mint valós, létező dolgokat említették. Példa rá az ifjabb Plinius (élt. Kr. e. 23 és 79 között), aki élete fő művében, a Historia naturalisban – amely mellesleg a középkor természettudományának legfőbb forrása lett – huszonhat helyen említ ufót. A többi között ezt írja: „Amikor Lucius Valerius és Gaius Marius voltak a konzulok (Kr. e. 85 – N. I.), Itália egén egy égő, szikrázó pajzs repült keresztül.” Marcus Tullius Cicero (Kr. e. 106-43) nemcsak szónok és ügyvéd, hanem történetíró is volt. Fennmaradt munkáiban kilenc helyen bukkantak azonosíthatatlan repülő tárgyakról szóló beszámolóra. Persze könnyű lenne minden Plinius, Cicero és mások által felsorolt esetet egyszerűen meteornak és más természeti jelenségnek tulajdonítani. Ám olykor egy-egy beszámoló nagyon is világosan céloz céltudatosan repülő, irányát megváltoztató, ezüstös színű diszkoszra, ami semmiképpen sem emlékeztethet bennünket űrből ideszálló, élettelen kődarabra… A történetíró Titus Livius (Kr. e. 69-Kr. u. 17) 142 könyvben, vagyis inkább hosszú fejezetben írta le Róma történetét. Ebben mindenről szó esik, ami így vagy úgy érintette a rómaiakat. Könyveiben nemcsak el-elszálló ufókról lehet olvasni, hanem olyan esetről is, amikor létrejött a találkozás az idegenek és az emberek között! Legalábbis döbbenten említi, hogy fehér ruhás, emberhez hasonló, de szemlátomást nagyon idegen lények bukkantak fel Amiterno város közelében, és mind egyforma volt. Aztán megemlíti az Arpi városa fölött egy helyben lebegő, „az égen lógó tüzes pajzsot”, ami ismét csak ufóra utal. Hiszen tudjuk, hogy egyes ufók képesek percekig, nemegyszer órákig is lebegni ugyanazon ponton. Livius harminc (!) helyen említ efféle rejtélyes esetet és történetet. Időrendben az első szerinte Kr. előtt 213-ban volt látható, méghozzá a Velencei-öböl fölött. Amit persze akkor nem így hívtak, már csak azért sem, mert Velencét több évszázad múlva alapították. Az utolsó, Livius által említett jelenség Kr. után 16-ban volt látható Umbre környékén. Ezzel nincs vége a különös sorozatnak. Volt egy ma már kevésbé ismert, csak a szakemberek által nyilvántartott római történész, bizonyos Julius Obsequens. A melléknév nem éppen hízelgő, hiszen obsequens latinul szolgálatkészt, esetleg megalkuvót is jelent. Ez azonban feltehetően Julius egyéb emberi és nem történetírói értékeire vonatkozik. Nehéz elképzelni, kinek akart volna kedvezni, amikor könyvében, a Liber prodigiorumban tipikus ufóesetet ír le. Igaz, a szavak, amelyeket használ, nem illenek mai elképzeléseinkhez és a ma megszemlélhető eseményekhez. De ne feledjük el, Julius nem azt írta le, amit a saját szemével látott, hanem mások beszámolóit, szóbeszédeket, történeteket örökített meg. Ez azonban nem zárja ki, hogy a politikailag-társadalmilag semleges ufójelenségről objektíven számoljon be. Hiszen nem fűződött érdekük sem azok eltitkolásában, sem megmásításához. Mellesleg éppen a mai ufo-események igazolják az akkori szerzők igazmondását! Ma is történnek hasonló események, ezúttal már dokumentálhatók, bizonyíthatók. Julius Obsequens szerint Kr. előtt 91 körül Spoletum környékén (a mai Spoleto városa) „aranyos gömb” szállt le a földre, és ott növekedni kezdett, majd kelet felé röpült: Olyan rendkívül erős fényt árasztott, hogy elnyomta még a napot is… A fényerő növelése kelthette a szemtanúkban azt a képzetet, hogy maga a gömb indult növekedésnek. Meteoritok nem szoktak leesni, aztán megint elrepülni… Julius említett művében még hatvankét esetben számol be ehhez hasonló, rendkívüli esetről. Ami azért nem kevés. Egy dolgot mindenképpen bizonyítani látszik: hogy ilyesmi már az ókorban is előfordult. Az akkori emberek is csodálkoztak, hitetlenkedtek, de mivel világképük egyszerű és egyoldalú volt, általában valamilyen meghatározhatatlan „istennek” tulajdonították a titokzatos repülő diszkoszok felbukkanását. További érdekes cikkeket, olvasnivalót, játékot és ajánlót a Kiskegyed Horoszkóp Magazin nyári számában találsz. Keresd az újságárusoknál!