Élet a változásban és az elengedésben

Az elengedés az egyik legtermészetesebb folyamat a világon: az elfogyasztott táplálékot is elengedjük, miután feldolgoztuk. A természet is a legpompásabb színekben pompázik, télen azonban minden szépségét elengedi.

„Az élet túl rövid ahhoz, hogy egyszerűen csak végigüljük.” Franz A. Koch A kínaiak már évezredek óta tudják, hogy az elengedés több erőt igényel, mint a ragaszkodás. A hagyományos kínai orvoslásban ezért az „elengedetten áramló víz” a legerősebb, a kemény fém azonban a leggyengébb minden jelkép közül. A keménység és a merevség az ember életében is a halált jelképezi – gondoljunk csak az időskorban gyakran előforduló makacsságra és a csontok elmeszesedésre. A lágy, az elengedő és a rugalmas ezzel szemben az életet szimbolizálja. A hatha jóga szerint annyira maradunk fiatalok, amilyen rugalmas marad a gerincoszlopunk. Minden, amihez ragaszkodunk, megakadályozza előrejutásunkat. Az alábbi példák még érthetőbbé teszik ezt: – Afrikában a következő trükkel fogják el a majmokat: egy fába viszonylag kis lyukat vájnak, majd beletesznek egy kókuszdiót. Amikor a majom ki akarja venni a diót, megragadja azt, és így nem tudja kihúzni a kezét. Mivel nem hajlandó elengedi a diót, fogságba kerül. – Pompejiben olyan csontvázakat is találtak, amik aranypénzt tartottak a kezükben. Annyira ragaszkodtak kincseikhez, hogy nem tudtak időben elmenekülni – inkább meghaltak, minthogy lemondjanak gazdagságukról. – Minden idők egyik legnagyobb bokszolója, Muhammad Ali, még a sportágból kiöregedve sem volt képes elengedni megszerzett címét, és egyik meccset a másik után vállalta el, ahelyett hogy elköszönt volna a ringtől. Azóta is azoktól az ütésektől szenved, amelyek utolsó meccsein érték. Ha ragaszkodunk, – az érzelmi és lelki terhet ró ránk. – leragadunk a múltban. – nem a kornak megfelelően élünk. – múltunkat tesszük felelőssé a jövőnkért. – eltávolodunk az élettől. – megfosztjuk életünket az elevenségtől. – felmelegítjük a tegnapi „levest”. – a tegnapban élünk. – fogságban tartjuk partnerünket, aki így nem lesz képes szabadon mozogni. – éretlen gyermekként viselkedünk. – görcsösek vagyunk. – külsőleg és belsőleg is „teleszemeteljük” magunkat. – új üvegbe töltjük a romlott bort. – félelemmel viseltetünk a változásokkal szemben. Egy bajor mondás szerint: „Lépj fel szilárdan, nyisd ki a szád és hagyd abba.” Ez azt jelenti: Ismerd fel, mikor jött el az idő a változásra. Az elengedés segítségével helyet engedünk az újnak. Ha valami újjal szeretnénk feltölteni életünket, először el kell engednünk a régit, amely kívül-belül elfoglalja az új elől a helyet. Ha elengedünk, – aktivizáljuk a bennünk lévő elevenséget. – semmit nem vetítünk ki másokra. – megengedjük, hogy az élet megérintsen bennünket. – fejlesztjük kreativitásunkat. – tisztelettel fordulunk a múlt felé, és elengedjük. – az itt és mostban élünk. – megszabadulunk mások kivetítéseitől. – nyitottá válunk az újra. – fittek vagyunk. – újra felfedezzük ártatlanságunkat. Ha az elengedést említem, elsősorban belső elengedésre gondolok, de az elengedést önnek természetesen a külvilágban is meg kell valósítania. Mindaz, amihez a külvilágban ragaszkodik, olyan dolgot szimbolizál, amelyet belsőleg nem tud elengedni. Ha a lakása teli van kacattal, az arra utal, hogy gondolataiban is rendet kellene tennie. Ha régi, kimerült kapcsolatokat cipel magával, az azt mutatja, hogy a saját magához fűződő kapcsolata is megújulást igényel. Vagy felújítja külső kapcsolatait a szeretet, a figyelmesség és az őszinte fáradozás segítségével (egy virágcsokor gyakran csodákat tesz), vagy elengedi őket. A történelem során még soha nem volt olyan gyors tempójú az élet, mint manapság. Statisztikák szerint nem a számítógépes elektronika az, amelyik a leggyorsabban fejlődik, hanem az emberi psziché – bár még mindig ősi törvényszerűségeknek engedelmeskedve működik, egyetlen nap alatt is többet élünk meg, mint őseink egy élet alatt. Számtalan benyomás ér bennünket, és életünk napról napra változatosabbá és színesebbé válik. Ha nem vigyázunk, minden sarkon telepakolhatják lelkünket „szeméttel”, méghozzá külsőleg és belsőleg egyaránt. Pszichénk gyakran nem képes feldolgozni mindazt, amit tapasztalunk. Új típusú függőség van kialakulóban, az úgynevezett „gyűjtő-szindróma”, ami azt jelenti, hogy mindent meg akarunk szerezni, amihez csak hozzáérünk. Az úgynevezett „gyűjtők” olyan emberek, akik idővel ki sem látszanak a sok szemétből: semmit nem képesek elengedni. A pszichés gyűjtő-szindrómánál azonban még rosszabb a lelki, amikor az ember rég elmúlt eseményekhez, traumákhoz ragaszkodik, és így elszalasztja a pillanat csodáját. Ez a könyv megtanítja önnek, hogyan szabadulhat meg lelkének terheitől, hogy nyitottá tegye magát a „most” történéseire! A bemutatott technikáknak és módszereknek köszönhetően olyan új minőségekkel ruházhatja fel magát – például ősbizalommal, az ártatlanság energiájával és azzal a tehetséggel, hogy az életet és az életbölcsességet ismerje el a „legnagyobb tanítónak”, és működjön együtt vele -, mindez lehetővé teszi, hogy lelki terhektől mentes életet éljen. 1. gyakorlat: Gondold át, milyen előnyökkel járna a számodra, ha elengednéd a …? 2. gyakorlat: Gondold át, mihez ragaszkodsz, és milyen hátrányokat jelent ez a számodra? 3. gyakorlat: Jegyezd fel, mik azok a külső dolgok, amelyektől meg szeretnél szabadulni. Árverezd el az interneten azokat a tárgyakat, amelyekre már nincs szükséged, és szelektáld a kapcsolataidat is.

Engedj helyet a bőségnek!

„Az elengedés ökológiai és ökonómiai céljaink eléréséhez vezet, és semmi köze a közömbösséghez vagy az érdektelenséghez. Az elengedés a bizalom alapvető jele.” Peter Beutler: New Think Group Michael Ende Momo című könyvében szürke ruhába bújt időrablókról ír, akik gondoskodnak arról, hogy az emberek elfoglaltak legyenek, és egy percnyi idejük se legyen egymásra. De vajon kik ezek a titokzatos és szürke időrablók, akik ellopják az időnket és életenergiánkat? Régi, elavult gondolataink és gondolatmintáink, a szürke szín ugyanis már régóta a gondolatokat szimbolizálja. Az említett könyv természetesen nem arra tanít, hogy hagyjunk fel a gondolkodással, csak arra, hogy ne ragaszkodjunk tudattalanul azokhoz a régi gondolatokhoz és gondolatmintákhoz, amelyek már nem méltók hozzánk, mert elrabolják tőlünk azt, ami az egészség mellett a legfontosabb: a saját magunkra és a mostra szánt időt! Tulajdonképpen az idő a világ legigazságosabb tényezője, hiszen mindenki huszonnégy órát kap az év minden egyes napján. Sokan még úgynevezett szabadidővel is rendelkeznek, olyan idővel, amelyet – a már említett szürke időrablók nélkül – akár saját magukra is szánhatnának. Sajnos, alig vannak olyanok, akik kényszerű gondolatoktól mentes szabadidővel rendelkeznek, tehát olyan idővel, amikor szabadon választhatják meg gondolataikat és elképzeléseiket, és megélhetik eredetiségüket az ittben és a mostban. Ezt általában akkor ismerjük fel, ha figyelmesen meg kell hallgatnunk valakit. Arra van időnk, hogy órák hosszat tévézzünk vagy az interneten szörfözzünk, arra azonban alig, hogy meghallgassuk egymást. Ha beszélgetünk, általában elbeszélünk egymás mellett, hiszen mindenki saját gondolatfilmjének rabja, amelyből, a beszélgetés során, foszlányokat aggat a másikra. Valódi találkozásra csak itt és most kerülhet sor – akkor, ha időt és teret ajándékozunk egymásnak, és nem véleményekkel, bizonygatással, előítéletekkel, elvárásokkal, kivetítésekkel és gondolatokkal tömjük a másikat. Ez, amilyen egyszerű, olyan sok szeretetet, közelséget és barátságot visz kapcsolatainkba. Ha nem lennénk annyira ellepve hulladékkal, hogy minden egyes találkozás előtt ki kelljen takarítanunk magunkban, mások számára is ajándék és nem teher lenne jelenlétünk. Mivel Einstein szerint az idő és a tér megfelelnek egymásnak, azt is mondhatnánk, hogy alig rendelkezünk térrel egymás számára. Nemcsak bolygónkon lesz egyre kisebb az élettér, lelkünk belső tere is egyre inkább eltelítődik. Valóságos áldás, ha olyan emberrel találkozhatunk, akinek elmondhatjuk, ami a szívünket nyomja, anélkül, hogy pár perc múlva megszakítana, vagy a mondottakért elítélne. Vizsgálatok bizonyították, hogy az erőszakossá váló személyek vagy népcsoportok mögött olyan emberek állnak, akiket sohasem hallgattak meg, és fogadtak el igazán. Ezzel természetesen nem a nemzetközi terrorizmust akarom igazolni, csak utalni szeretnék a megoldásra: ha megtanulunk odafigyelni egymásra, és teret engedünk mások legmélyebb igényeinek, valamint megszabadulunk a bennünk lévő terrortól, és elkezdünk befelé figyelni, egyénileg és kollektíven is olyan légkört teremthetünk, amelyben egyre kevesebb tér jut a belső és külső terrornak. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy barát az, aki mellett úgy beszélhetünk, hogy gondolkodnunk sem kell, és aki ezután is ugyanúgy fog szeretni, mint előtte. Ezt a teret sajnos alig adjuk meg egymásnak, pedig ha megajándékoznánk vele egymást, odafigyelnénk egymásra, és belső terünket is kitárnánk a másik előtt, számos kapcsolati probléma oldódhatna meg, és töltődhetne fel szeretettel. Ha idegen országba utazunk, még nagyobb igényünk van arra, hogy meghallgassanak, hogy megértessük magunkat, és át akarjuk élni, hogy valaki kitárja előttünk belső terét. Thadäus Golas a következőket írja erről Der Erleuchtung is es egal, wie du sie erreichst című könyvében: „A szeretet az a képesség, hogy ugyanabban a térben tudunk tartózkodni egy másfajta energiával!” Hogy elviselhessük, sőt akár élvezhessük is a másikat mindazzal, amit magával cipel, ürességre, ítélkezéstől mentes hozzáállásra, elengedésre és végül az „ártatlanság energiájára” van szükségünk – mindazokra a jó tulajdonságokra, amelyeket az elengedés hozhat az életünkbe. Aki már „telepakolta” magát, nincs helye mások számára, és ilyenformán tegyen is bármilyen nagy erőfeszítéseket, kapcsolatok kiépítésére nem lesz képes. Megpróbálja kapcsolatára is ráhúzni a benne lévő képeket és ideálokat: elképzeli, milyennek kellene lennie partnerének, a ruházatának vagy a hajviseletének, hogyan kell alakítania egy napját, mikor kell partnerének hazajönnie stb. Még kritikusabb a helyzet, ha meggyőződésekről és érzésekről van szó. A partnert általában félelem tölti el, ha szembesül a másik elképzeléseivel, és egyfajta „belső szakításba” menekül, majd kitágítja látókörét a külvilág felé. Belső szakításra akkor kerül sor, ha valaki végképp feladja, hogy megértesse magát partnerével, és nem képes boldogulni azokkal az elképzelésekkel és lelki terhekkel, amelyet a másik cipel. Aki előre tudja, hogy veszekedéshez vezet, ha kimondja, amit érez és gondol, és ezért inkább összeszorítja a fogát – belsőleg már szakított is a párjával. Bizonyos szempontból szolgálatot teljesít, főleg akkor, ha meghatározott okok miatt (közös tulajdon, házasság, gyerekek, félelem az egyedülléttől stb.) nem meri megszakítani a kapcsolatot. Pillantása azonban vágyakozóan a távolba mered, és egy másik élet, egy másik partner után kezd vágyakozni. Példa erre az alábbi történet: „A” nevű személy szigorú katolikus nevelésben részesült, és talán még azt is gyakran hallotta a szüleitől, hogy ő egy szegény bűnös, akinek folyamatosan gyónnia kell. Mire felnő, egyre jobban idegenkedik a katolikus egyháztól, és a szabadszellemű világnézetében talál gyógyulásra. Partnere: „B”, egészen másképp vélekedik erről. Fellelkesíti az új pápa látogatásának híre, és szívesen ellátogatna Münchenbe, hogy meghallgassa a miséjét. Ezt hallván, „A” veszekedni kezd vele, konzervatív nyárspolgárnak nevezi, és azzal fenyegeti, hogy elhagyja, ha elmegy a pápa látogatására szervezett ünnepségre. „B” ezért titokban utazik el Münchenbe, és az esemény olyan mély hatással van rá, hogy vasárnaponként templomba kezd járni, és egy olyan partnerről álmodozik, aki elfogadja a hitét (kitágítja látókörét a külvilág felé). Ha „A” megszabadulna lelkének terheitől, könnyen együtt élhetne azzal a tudattal, hogy partnere lelkesedik a pápáért, és így mindketten nyíltan megoszthatnák a másikkal, ami lelkük belsejét foglalkoztatja. Egy másik példa: „A” nagyon szeret öltözködni, és figyel arra, hogy mindig a legdivatosabb ruhákat hordja. Ruhái mindig frissen mosottak és lehetőleg márkásak, mert nem akarja, hogy a háta mögött gúnyolódjanak rajta. Partnere, „B”, ezzel szemben hanyagul öltözködik. Mivel gyerekkorában szigorú nevelésben részesült, nyakkendőt és öltönyt kellett hordania, felnőtt korában élvezi, hogy hanyag lehet a ruházata. Amíg egyikőjük sem szabadul meg lelki terheitől, folyamatosan egymás szemére fogják vetni a másik öltözködési stílusát. „A” azt fogja mondani, hogy szégyelli magát slampos partnere mellett, „B” pedig továbbra is merevnek érzi majd „A” öltözködését. Ha mindketten megszabadulnak a múltban beléjük rögzült előítéletektől (lelkük hulladékától), és nem védik olyan hevesen meggyőződéseiket, végre fellélegezhetnek. Ha önként feladják ragaszkodásukat, közelebb kerülhetnek a másik öltözködési stílusához, és felismerhetik, hogy ha igazán szeretik partnerüket, ezeknek a különbségeknek nincs jelentőségük. Aki nem veti le lelkének terheit, nem lesz képes részt venni abban, ami partnerét megmozgatja, és nem is lesz képes feldolgozni azt. Ha a másik közölni akarja vele szenvedését, az olyan erősen idézi fel benne saját élményeit és traumáit, hogy gyorsan védekezni kezd a másikkal szemben, mert mindez a saját elnyomott szenvedésére emlékezteti. Így azonban soha nem kerülhetünk közel igazán a másik emberhez. Sokan rendkívül erős vágyat éreznek az összetartozásra, és készek is tenni érte. Az igazi összetartozást azonban sem megvenni, sem kihízelegni nem lehet, még akkor sem, ha bókokkal halmozzuk el partnerünket. Összetartozásban csak akkor lehet részünk, ha teret ajándékozunk a másiknak, hogy megmutathassa és kinyilváníthassa magát, és félretoljuk védekezési stratégiáinkat, hogy a másik érezze, hogy a közelünkben igazán önmaga lehet, anélkül, hogy ítélkeznénk felette. Saját lelki hulladékaink kitakarítása a legtöbb, amit tehetünk egy jó párkapcsolat érdekében. Igazán kellemes olyan emberrel találkozni, aki olyan belső térrel rendelkezik, amely nincs körülvéve éles és szúrós kerítéssel, és akinek a pszichéjében az „ég szele” táncol. Egy ilyen ember társaságában igazán kikapcsolódhatunk. Victor Hugo a következőket írta: „Találkoztam az utcán egy nagyon szegény fiatalemberrel, aki szerelmes volt. Kalapja régi volt, kabátja rongyos, cipője pedig lyukas. Lelke azonban sugárzott a csillagoktól.” Ha munkahelyünkön találkozunk egy ilyen, bizalomkeltő (bizalmunkra méltó) emberrel, az jó benyomást fog tenni ránk, és készek leszünk vásárolni tőle, vagy üzletet kötni vele. Ha a magánéletben találkozunk vele, hajlamosak leszünk beleszeretni, vagy legalábbis keresni a barátságát. Egy szabad, belső térrel rendelkező ember társaságában azt érezzük, hogy: „Itt ember vagyok, itt az lehetek, aki vagyok!” A zen mesterek szerint: „Egy teli csészébe már semmit sem lehet önteni.” A zen hagyomány szerint ennek megfelelően csak az ürességben, az elszakadásban, egy tág belső térben, a lelki és külső terhektől megszabadulva találjuk meg a bőséget.