A Tibeti Halottaskönyv leírása szerint a haldoklás és a halál utáni állapot állandóan választási lehetőséget kínál: vagy belemerevedünk kötődéseinkbe és félelmeinkbe, vagy felismerjük valódi természetünk szabadságát. A könyv arra tanít, hogy ez a lehetősé
A könyv a léleknek a test halála utáni útjával foglalkozik. Tartalmát régen szájról szájra adták tovább, míg végül leírták. Az általunk ismert szövegváltozat a VIII. századból való, tehát több mint ezer éves. A Halottaskönyv szövegét hangosan olvasták a haldokló mellett és a temetési szertartás alatt. Ezzel segítették a haldoklót, hogy minden jelenséget felismerjen, amikor azokkal találkozik, hogy megismerje és megszeresse új tartózkodási helyét, és ne tartsa őt vissza semmiféle szeretet és érzelmi kötelék a földi élethez. C. G. Jung úgy fogja föl a Halottaskönyvet, mint útmutatót egy fordított beavatási szertartásról, amelynek során a meghaló ember tudattalanja negyvenkilenc rituális lépéssel végigjárja a fordított fejlődést. Végül mint megszülető ember az anyaölben érkezik célba.
A buddhizmus számos irányzatán belül, a tibeti buddhizmus tanításai adják a legtisztább képet a buddhisták halál utáni képzeteiről. A tibeti lámák leírásai olyan világosak, hogy számos európai tudós úgy véli, a tibeti tanítók valóban jártak „odaát”. Az ilyen lámák élményei alapján állították össze Tibetben azt a túlvilági kalauzt, amelyet Európa a „Tibeti Halottaskönyv”-ként ismert meg. Eredeti neve Bardo Tödol, amely a köztes létből való megszabadulást jelent. Mi a bardó? A buddhizmus alaptanítása szerint, mindennek, aminek kezdete van, van vége is, így szükségszerű, hogy minden, ami keletkezett el is múljék. Éppen ezért semmi sem állandó, minden evilági dolog valamilyen módon a keletkezése és az elmúlása közötti köztes létben időzik. Minden, amit ismerünk, előbb-utóbb megváltozik, és átváltozásában számunkra felismerhetetlen formát ölt. Soha egyetlen dolgot sem birtokolhatunk. Éppen a dolgok állandótlan természete teszi lehetetlenné azt, hogy bárki bármit is sajátjának mondjon: ugyanis maga a birtokló személy is állandó változásban van, s az is, amit sajátjának gondol. Másodpercről-másodpercre mindig egy új ember egy új valamit birtokol, de ez a két új dolog, bár szoros kapcsolat áll fenn közöttük, nem azonos az előző kettővel. Nem vagyunk azonosak azzal a személlyel, akik háromévesen voltunk, még a sejtjeink is kicserélődtek, nemcsak a személyiségünk. Minden változik: a személyiségünk ugyanúgy, mint minden körülöttünk. Ami a változatlanság illúzióját kelti, az a változás mögött rejlő láthatatlan „lélek”, amelyet a tibetiek tiszta tudatnak neveznek.
Az ember tehát állandó változásban él. Létezési formájának alapeleme a változás, amelytől mégis minden ember fél. A félelem oka a megszokásból és a ragaszkodásból ered, abból, hogy a kialakított szokásrenden alapuló „élet” megváltozhat, netán elveszhet. Pedig ez szükségszerű. Az, amit mi életnek nevezünk, valójában számtalan, egymástól szinte függetlenül létező időpillanat egymásutánja. A másodpercről-másodpercre történő változás minimális, ezért szinte észre sem vehető. Azonban ha megnézzük, hogy akár csak az elmúlt egy évben hová vezetett a harmincegymillió-ötszázharminchatezer másodperc, akkor láthatjuk, hogy az apró, észrevehetetlen változások milyen radikális állapotváltozásokhoz vezethetnek. Éppen ezért az emberi élet, nem más, mint folyamatos állapotváltozások összessége, amelyeket az állandóság képzete fűz össze egyetlen lánccá. Az élet nem más, mint bardó, a megszületés és a halál közötti időszakban beálló állapotváltozás.
A bardó egyben egy tudatállapotot is jelöl, amelyben az ember éppen tartózkodik. A buddhista felfogás szerint az életünk állapotváltozásait leírhatjuk úgy, hogy a tudatállapotok változásairól beszélünk. A tudatállapot-váltás folyamata az átlagos tudatműködés mellett nem irányított, ezért gondolják általában az emberek, hogy az életük eseményei sorsszerűek, vagy esetlegesek. Az automatikus tudatműködés esetében ugyanis az adott személy tudattalan elvárásai, megszokásai és indítékai határozzák meg, hogy a következő másodpercben mit érzékel. Ha a tudati beidegződéseket felismerjük, és azokat módosítjuk, például meditációval, akkor a tapasztalás folyamata is megváltoztatható.
Az egyes tudatállapotokat a tibetiek hat nagy csoportba sorolják, ezért hat bardó létezik, amelyek a tudati működés hatféle alaptípusát írják le. A halál előtti három bardó 1. Az emberi világ bardója A szkjena bardó azt a köztes létállapotot jelöli, amelyben az ébrenlétben eltöltött tudatos cselekedeteket véghezvisszük. Az európai filozófiai hagyomány sokáig ezt az egyetlen tudatállapotot nevezte tudatosnak. Ez az a tudatállapot, amelyben felkelünk az ágyból, és tesszük a napi dolgainkat. Ez egy komplex tudatműködés eredménye. Ugyanúgy hozzátartozik az érzékszervi észlelés, mint a kognitív mentális folyamatok. A szkjena bardóban történő tudatműködés szab határt megismerésünknek, és ez határolja be cselekvőképességünket is. Ezért az emberi világ bardójában a cselekedetek korlátoltak: nem tudunk repülni, falakon átmenni, stb.