Valahol a Libanon hegység nagy fenyőrengetegében élt egy fenyőmama és három kicsiny fenyőgyermek. Boldogan és gondtalanul éltek együtt, élvezték a tiszta levegőt, a szabadságot.
Egy napon a fenyőmama megkérdezte mindhárom csemetéjét, hogy mi szeretne lenni majd, ha felnő. 1. Semmi más nem szeretnék lenni, csak egy kis bölcső, mely kisgyermekeket ringat. Ha bölcsőt készítenének belőlem, akkor én nagyon boldog lennék! 2. Én arra vágyom, hogy egy nagy hajót építsenek belőlem, és sok tengeren utazhassak. Talán még arany, vagy ezüst rakományt is vihetek magammal! 3. Én nem szeretnék semmi más lenni, mint ami vagyok. Nem akarom, hogy kivágjanak! Telt, múlt az idő, a kis fák megnőttek, mindegyikből sudár termetű szép szál fenyő lett. Történt egyszer, hogy favágók járták az erdőt. Nézegették, méregették, vizsgálták a fákat. Bizonyára olyat kerestek, mely a legalkalmasabb lesz nekik. Megálltak az első fenyő mellett. A fa arra gondolt: Vajon most jöttek értem? A favágók megszemlélték, elővették a fejszéiket, és hatalmas csapásokkal kivágták. Hamarosan már a földön feküdt a szép, sudár fenyő. Miközben vitték ki az erdőből, a fa tele volt várakozással: Vajon most készítenek belőlem bölcsőt? A fából azonban nem lett bölcső. Lehántották a kérgét és erős deszkákat faragtak belőle. A deszkákat jászollá állították össze, a jászlat pedig megvette egy fogadós az istállójába a vendégek állatai számára. A fácska nagyon szomorú volt. Miért nem bölcsőt készítettek belőlem? Olyan szeretettel ringattam volna a csöppnyi kis gyermekeket! Hamarosan azonban csodálatos esemény történt. Egy hűvös éjszakán, amikor a fogadó már zsúfolásig megtelt, az egyik házaspárnak már csak az istállóban jutott hely. Mária – mert férjével, Józseffel ő tért be ide – itt szülte meg elsőszülött fiát. A fenyőfából lett jászol tudta, hogy nem mindennapi eseménynek lehet tanúja. Isten az éjszaka sűrű csendjében elküldte az Ő egyszülött Fiát, hogy bemutassa szeretetét. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ó, mennyire örvendett a kis jászol! Hiszen ez a csoda sokkal gyönyörűbb, mint a legszebb álmom! A jászolban Isten Fiát, a gyermek Jézust ringathatom. Még más csodás dolgok is történtek azon az éjszakán, aminek a kis jászol tanúja lehetett. Testvérei azonban a távoli libanoni erdőben nem sejtettek semmit az ő sorsáról. Évek teltek el, és megint favágók érkeztek az erdőbe. Nézegettek, méregettek, vizsgálgatták a fákat. Most a második fenyőtestvérnél álltak meg. A kalandvágyó fa azt gondolta: Bizonyára eljött az ideje, hogy óriási hajót építsenek belőlem. Nemsokára messzi tengereken járok majd. Kivágták a második fenyőt is, de csak egy kis halászbárkát készítettek belőle. Hajnalonként egy tó vizén tűrte a szorgos halászok munkáját. Néha tele volt ficánkoló kis halakkal, máskor meg üresen kongott. Mint ahogy most is. Péter és András, a gazdái fáradtan mosták hálóikat a parton, a bárka meg üres gyomorral, könnyedén lebegett a tiszta vízben. Szegény fenyőfa unalmában így kesergett: Miért is nem lehetett belőlem nagy, tengerjáró hajó! Úgy szeretnék drága kincsekkel megrakodva utazni a világban!