Olaszországban töltöttünk két hetet, de nem akartuk a szokásos északi turistahelyeket, egy kicsit délebbre mentünk, a csizma közepére, a keleti partra. Egy kisvárosban kötöttünk ki, a neve St Benedetto del Tronto.
Helyes kis város, van belvárosa is, ahol a fiatalok összegyűlnek esténként és fagyit nyalnak, és van gyönyörű strandja is csupa egyforma napernyővel. Mi egy panzióházban laktunk, ami azt jelenti, hogy komplett módon berendezett lakás, de nincs se reggeli, se vacsora, csak ha főzöl magadnak. Így éldegéltünk már-már unalmas, giccses jólétben: reggel egy kis dinnye, barack, aztán irány a strand egészen délig, és amikor már képtelenség megmaradni a tűző napon, akkor hazaslattyogtunk a szép, tágas lakásba, és mortadellát ettünk, vagy a teraszon kávéztunk, ahonnan be lehetett látni az egész tengert és a hasonló színű, gyönyörű eget. Délután megint egy kis strand, este városi séta, éjszaka pedig, mert a melegtől soha nem jött álom a szemünkre, újra a terasz meg a százezernyi csillaggal telebiggyesztett égbolt. Így üldögéltünk akkor is, elmúlt éjjel kettő is, már a szemközti vendéglőben is abbahagyták a kornyikálást, hogy Ciao, ciao, bambina, vagyis a város aludni tért. Már mi is éppen lefeküdtünk volna, amikor a párom megdermedt, és mozdulatlanul meredt az égre. – Odanézz! – mondta. – Hova? – Oda. És maga elé húzott, hogy pontosan láthassam az ujja irányát. De nem kellett annyira keresgélnem, mert a dolog, amit mutatott, sokkal nagyobb volt annál, hogy ne lehetett volna észrevenni. Akkora volt innen messziről, mint egy gyufásdoboz. Vagy mint kétszer a hold. Az égen állt egy helyben, és fénylett. Szivar alakú volt. – Jó ég – suttogtam. – Te is arra gondolsz, amire én? – kérdezte a párom. – Igen, de azért ne dőljünk be ilyen hamar. Gondolkozzunk. Mi lehet az? Felmerült, hogy egy irányítótorony. De túl messze volt a parttól, és túl magasan volt az égen ahhoz, hogy az legyen. Akkor arra gondoltunk, hogy talán repülő, de ezt csak azért gondoltuk, mert ami az égen szokott lenni, és világít, és nem a nap meg a hold, az leginkább repülő. De nem lehetett repülő, egyrészt mert nem mozdult, másrészt mert szivaralakú volt, harmadrészt pedig mert túl nagy fénye volt ahhoz képest. Utóbbi két okból helikopter sem lehetett. – De akkor mi lehet? – Fogalmam sincs, de a legjobb, ha lefotózom – mondta a párom. – Addig te maradj itt. És ment, hogy előhozza a fényképezőgépet. Le nem vettem a szemem a hatalmas, szivar alakú, fénylő dologról. De hiába. Mert egyszer csak, talán amíg pislogtam, eltűnt. Nem volt se arrébb, se lejjebb, se feljebb, nem volt sehol. Nem tudtuk lefotózni. Mi lehetett ez, mi lehetett ez, rágódtunk még az ágyban is sokáig. Másnap bekapcsoltuk a tévét, hátha mutatnak valamit a híradóban. Nem volt róla hír. Már azt gondoltuk, képzelődtünk, de be kellett látnunk, hogy összetartozás meg szerelem ide vagy oda, ketten egyszerre ugyanazt képzelődni nem túl gyakori. Amikor hazajöttünk, felmentünk az internetre, és beütöttük a keresőbe a város nevét. A sok turistacsalogató cikk között volt egy figyelemre méltó. St Benedetto Del Torno környékén többször is előfordult már, hogy ufó-jelenséget észleltek. Egy fényes, szivar alakú tárgyat láttak lebegni az égen. Aztán eltűnt.
A felesleges csont
Anyukám kislány volt még, heten voltak testvérek, az édesanyjuk egyedül nevelte őket, mert a nagypapa nagyon fiatalon meghalt. Nagyon kevés pénzük volt, enni is alig volt mit, de hát ezzel nem voltak egyedül, az ötvenes években, nem sokkal a háború után szinte minden család éhezett. Semmire nem volt pénz, nem hogy orvosra. Pedig nagyon elkelt volna, mert egyik nap anyukám arra ébredt, hogy fáj a lába. Egészen pontosan a sarka. Öt-hat éves volt, csak nehezen tudta elmagyarázni nagymamának, hogy pontosan mi fáj, hol fáj. Nagymama nézte, nézte, aztán meglátta a baj okát. Furcsa módon anyu sarkán kinőtt egy kis csont, ami addig nem volt ott, és aminek egyáltalán nem is kell ott lenni. Nem tudom, hogy nevezik az ilyesmit, talán vadcsontnak, sarkantyúnak, fogalmam sincs. De olyan rossz helyre nőtt, hogy nyomta az ideget is, így anyukám alig tudott lábra állni. Aznap egész nap ágyban is maradt. Amikor eljött az este, nagymama kiment az udvarra, megnézte, milyen alakzatú a hold. Amikor visszajött, elégedetten bólogatott. – Fogyó hold van – mondta -, gyere lányom, kimegyünk az ég alá. Nagymama sokáig bámulta a holdat, aztán felkapott valamit a földről, valami kis ócskaságot, botocskát, gallyat, tyúktollat, mindegy. Megragadta anyám lábát, és háromszor megkaparta vele a csúnya csontocskát. Aztán mormogott valamit.Két nap se telt bele, a csont eltűnt. Felszívódott, vagy nem tudom, hová tud tűnni egy csont, ami akkora, mint egy fél dióhéj. De lényeg az, hogy eltűnt. Sok év telt el, anyu már felnőtt volt, sőt, édesanya, amikor eszébe jutott ez a történet. Ment is a nagyihoz, és megkérdezte: – Mondd, mit mormogtál akkor a hold alatt, hogy eltűnt a lábamról a kinövés? A nagyi elmosolyodott, és motyogott valamit, hogy butaság ez, vajákosság, boszorkányság, ne is törődjön vele. De anyu csak kérte, hogy mondja el, hátha hasznát lehet még venni az életben, hiszen akkor is segített, miért ne segítene máskor is. – Hát legyen – mondta a nagyi és nevetett. – Bármi eltűntethető vagy megnöveszthető a hold fényével – magyarázta. – Ha azt akarod, hogy valami kisebb legyen, vagy elfogyjon, meg kell várnod a fogyó holdat. Arról ismerni föl, hogy C betűt formál, úgy, mint hogy Csökkenő. Kiállsz a hold alá, fogsz valami botocskát, vagy bármit, és megkapargálod vele, amit el akarsz fogyasztani. Közben ezt mondod háromszor: úgy fogyjon el ez és ez a dolog, ahogy te fogysz. Úgy fogyjon el, ahogy te fogsz. Eközben nagyon kell érezni a holdat, bele kell bámulni a fényébe, aztán hármat köpni, így ni. – De ha azt akarod, hogy valami növekedni kezdjen, például a pénzecskéd, akkor meg kell várni a növekvő holdat. Arról ismered fel, hogy előbb sarló alakú, de előre néz a hasa, mint a D betűnek. D, mint Dagadó. Szóval újholdkor kiállsz az ég alá, viszed a pénztárcádat, csörgeted, és azt mondod: úgy dagadjon a tárcám, ahogy te dagadsz, úgy dagadjon a tárcám, ahogy te dagadsz. Ezt is háromszor. És megint köpni: phü, phü, phü. Anya nevetett. De megjegyezte. Azontúl minden újholdkor telefonálunk egymásnak, hogy irány az erkély, és rázunk, meg köpködünk. Mit szólhatnak a szomszédok!