Berne azt írja, hogy szüleink olyan szerepet játszanak az életünkben, mint a mesében a főhőst irányító boszorkányok, tündérek, óriások és szörnyek. Mintha csak egy távirányítót tartanának a kezükben, hogy távollétükben, vagy akár haláluk után is gombnyomá
Nekem te mindig a kicsikém maradsz
A szülő szemében a gyermek sosem lesz igazán felnőtt – állítják a pszichológusok. Mert nagyon nehéz elfogadni, megérteni, hogy a gyermekünk eljutott abba az életszakaszba, amikor már képes önállóan dönteni. Hiszen a gyermek élete első pillanatától a szüleire van utalva: ők mondják meg, illetve szolgáltatnak mintát arról, hogy mi jó, és mi rossz, hogy mit szabad, mit nem. A gyermek pedig – hiába felnőtt – feltétel nélkül hisz a szülő ítéletében, véleményében. Hiszen emlékeiben őrzi azt a sok gyermekkori élményt, amikor a mamának, meg a papának volt igaza, amikor kimentették őt egy veszélyes helyzetből, amikor meggyógyították, amikor tanácsot adtak neki. Igazán azok a szülők tudják felnőtt korukban is irányítani a gyereküket, akik a kezdet kezdetétől mély kapcsolatot alakítottak ki vele. Barátnőm, aki nemsokára betölti a negyvenet, nevetgélve-felháborodva mesélte, hogy a minap édesanyjával együtt szálltak be a liftbe, ahol már bent volt egy asszony a házból. Édesanyja kissé zavarba jött, és így szólt a két gyerekes, férjezett barátnőmhöz: kislányom, köszöntél?
Többé nem vagy a gyerekem!
Előfordul, hogy a szülő olyan fokon szól bele gyermek életébe, hogy az már elviselhetetlen. Ha olyan teherré válik az érzelmi zsarolás, a parancsolgatás, hogy azt már nem tudja feldolgozni a gyerek, megesik, hogy megszakad a kapcsolat. Nem feltétlenül a gyerek szakítja meg, gyakran hallani olyanról is – és ez is a zsarolós játszma része – hogy a szülő közli: leveszem rólad a kezem, többé nem kell, hogy törődj velem, ne hívj, úgyse veszem fel a kagylót, satöbbi. A két félben felgyülemlett haragnak nyilván megvan a maga mélyen gyökeredző oka. De bármilyen méltatlan lehet is a szülő arra, hogy fenntartsák vele a kapcsolatot, a gyereknek nagy valószínűséggel soha el nem múló lelkiismeret-furdalása lesz amiatt, hogy szakított az anyjával vagy apjával. Hiszen az érzelmi kapcsolatok közül a szülő és gyermeke közötti a legintenzívebb. Hogy ennek ellenére szabad-e, lehet-e végleg elhagyni egy szülőt, vagy éppen egy gyereket, nem annyira lélektani, mint inkább morális kérdés.
Mama, a „métely”
Mielőtt Ferenccel összeházasodtak volna, Anna sok intelmet hallgatott végig a barátnőitől arról, hogy vigyázzon az anyóssal, ne engedje túl közel az életükbe, ne engedje, hogy beleszólása legyen a háztartásba, mert akkor előbb-utóbb maga lesz a pokol a házasságuk. Anna gyakran elgondolkodott, vajon mi ez a vehemens anyósgyűlölet a barátnőiben és nőismerőseiben. Hiszen az anyós sem más, mint még egy nő, aki nagyon szereti azt a férfit, akit ő is. Mi lehet ebben olyan rossz? Ferenc a férj, eleinte vagány, szellemes srácnak tűnt. Jött az első gyerek, amikor ráébredtek: albérlet helyett valami komfortosabb, és olcsóbb megoldást kellene találniuk. – Költözzünk a mamához, mondta Ferenc. Javaslata ésszerűnek látszott, hiszen édesanyja egyedül élt egy hatszobás villában. Odaköltöztek, nem igen volt más választásuk. Na, akkor megtudtam, miről beszéltek a barátnőim, mondta Anna. Az az időszak maga volt a pokol. A mama az égvilágon mindenbe beleszólt és manipulálta a férjemet. Elhitette vele, hogy még anyának se vagyok jó. Miközben otthon ápoltam az első fiamat, szívem alatt hordtam a másodikat, és takarítottam a lakást, aközben a mama mindenhová furikáztatta magát a kicsi fiával. Úgy járkáltak el esténként ketten, mintha szeretők volnának. Eleinte kiborultam, botrányt csináltam. A veszekedések miatt Ferenc egyre távolodott tőlem: a mamának már hazudnia sem kellett, csakugyan elviselhetetlen, hisztis hárpia lett belőlem.
Saját fegyverével küzdöttem
Egy szép napon rádöbbentem, taktikát kell változtatnom, mondja Anna. Attól fogva tiszta erőből feltűnően kedves voltam a mamával. Elhurcoltam a fodrászomhoz, a kozmetikusomhoz. Lestem a kegyeit. Ruhákkal, fényes csecsebecsékkel leptem meg. Falaztam neki, amikor összeismerkedett egy öregúrral az uszodában. Igen, falaznom kellett, mert Ferenc olyan féltékeny volt az anyucijára, mint Otello. Két hónap alatt győztem. A mama a markomban volt, és a markomban van ma is. Ha gondom van a férjemmel, csak szólok az anyjának, és ő intézkedik. A nyáron is így jutottunk el végre nyaralni. – Na, majd előveszem én azt a gonosz fiamat, hát miért nem visz titeket sehova?! – sipákolt a mama. És két hét múlva már ott feküdt a család a tunéziai tengerparton.
„A mama mondta, hogy öljek”
Egy szülőnek, amíg a gyereke kicsi, az a dolga, hogy megóvja a veszélytől, hogy irányt mutasson neki az életben. De mikor már felnőtt, és egyedül is meg tudja különböztetni a jót a rossztól, a szülőnek meg kell elégednie azzal, hogy tudja: az utódja jó értékítélete az ő nevelésének eredménye. Ha a szülő ennek ellenére úgy látja, hogy az egészséges, felnőtt gyermeke nem döntésképes, az valószínűleg nem a gyermek hibája. A szülő ítéli meg rosszul a helyzetet. Persze, vannak kóros esetek is. Ilyenkor a gyerek képtelen megbízni önálló véleményében. Ezek az emberek igazi válságba kerülnek akkor, ha a szülőjük meghal. Nem találják a helyüket a világban, gyámoltalanná válnak. Gyakran előfordul az is, hogy a szülő – bár nem tudatosan – eleve úgy neveli a gyermekét, hogy az felnőttként is döntésképtelen legyen nélküle. Egyedülálló anyák például néha képesek annyira magukhoz láncolni a csemetéjüket, hogy az felnőttként is a mamával maradjon. Az ilyen ember nem keres társat, nem tud, és nem is akar leválni az anyjáról. Ennek filmersített, szélsőséges példája a Psycho című film. Hitchcock fantasztikusan izgalmas mozijában végigborzonghatjuk, miként irányítja a fiát egy anya még halála után is kitömve, bábként – akár arra is, hogy öljön. (A történet modern változata a Ralph Fines főszereplésével forgatott Vörös Sárkány.)
Dolguk van egymással
A spirituális gondolkodók szerint nem véletlen, hogy kit kapunk szülőnek és kit kapunk gyerekünknek az életünkben. A leszülető lélek előre kiválasztja azt az emberpárt, akinek a gyermeke akar majd lenni, és ennek mindig oka van. Ha például egy házsártos, zsarnoki anyát választ a lélek, akkor nyilván olyan karmikus feladata van, hogy meg kell birkóznia az ilyen helyzetekkel, de legalább is el kell szenvednie, hogy tanuljon belőle. Lehetséges például, hogy aki egy zsarnoki, elviselhetetlen anya „martalékává lesz”, az éppen ilyen anya volt előző életében, és most azért kell visszafelé is átélnie, hogy megtanulja, belássa, hogy ez így nem jó. A keleti filozófiák szerint az is gyakori, hogy aki ebben az életben a gyerekünk, az előző életünkben is szoros kapcsolatban volt velünk, talán az anyánk, apánk, testvérünk, szerelmünk volt. Nem véletlen tehát, hogy a gyerek-szülő kapocs gyakorta olyan megmagyarázhatatlanul erős. Felhasznált irodalom: Eric Berne: Sorskönyv Eric Berne: Emberi játszmák