Igyekeztem azt tenni, amit a Segítő tanácsolt. Elhessegettem a fejemből a szomorú, félelemmel teli gondolatokat, és arra koncentráltam, hogy ezzel a halállal egyben megszülettem egy úgy élet számára. Ha bízom magamban, bízom a jövőmben, nem lehet baj. His
Megint hajnalban ébredtem, de most lusta voltam az utcára menni. Csak kitártam az ablakot, és élveztem, hogy bámulhatom a napfelkeltét. Élveztem, hogy én vagyok az, aki nézhetem, és az én bőrömet bizsergeti a hajnali hideg. Élveztem, hogy létezem, és ennek tudatában vagyok. Abban a pillanatban bármire képesnek éreztem magam, hiszen az univerzum része vagyok, egy tökéletes lény, a maga csodálatos egyediségével. Igen, tökéletes vagyok, mert e világ része vagyok. Tökéletes vagyok, mert tökéletesen illeszkedem ebbe a gyönyörű, tökéletes világba. És nem csak én vagyok tökéletes, hanem minden élő és élettelen, aki és ami ezt a világot alkotja. Boldogsággal töltött el, hogy nem vagyok egyedül, hogy hatmilliárd tökéletes emberi lény él körülöttem, akikre számíthatok és számíthatnak rám, akikkel együtt indulhatunk az álmaink felé vezető úton. Bárcsak elmondhatnám mindenkinek, bárcsak felrázhatnám a többieket is, és elmagyarázhatnám, nincs okuk szomorkodni, hiszen ez a világ értük van, őket segíti, egyszerűen csak annyi kell, hogy tisztában legyenek az álmaikkal, és elinduljanak hittel, reménnyel, hogy beteljesítsék. Mindenkit szerettem ebben a pillanatban. Minden ismerősömre úgy tudtam tekinteni, mint alapvetően jó szándékú, tökéletes lényre, aki azért jött e földre, hogy megtanulja, hogyan kell jónak és boldognak lenni. Van, akinek könnyű ezt megérteni és megtanulni, és van, akinek nehéz. De mindenki megtanulja egyszer, hiszen ez az életünk célja és értelme. Ezért vagyunk itt. Leültem a konyhaasztalhoz, félresöpörtem a morzsákat, és írni kezdtem. Le kellett írnom ezeket a gondolatokat, mert annyira újszerűnek tűntek, mintha nem is én gondoltam volna őket. Egyetlen részletét sem akartam elfelejteni. Ahogy a tollat a papírra tettem, egyszerre ömleni kezdtek belőlem a szavak, meg sem kellett fogalmaznom, mégis gyűltek a sorok, végül nyolc oldalt írtam tele egy szuszra. Mintha valaki föntről diktálta volna. Utólag visszagondolva nem is voltam magamnál ezekben a pillanatokban. Egészen más tudatállapotban voltam. Lebegtem, könnyű voltam és boldog. És oldott. Talán ezt hívják transznak. Az utcán édes és friss volt a levegő, nagyot szippantottam belőle. Kicsit álldogáltam még a kávézó előtt, mielőtt beléptem. Meg akartam élni, tudatosítani akartam ezt a pillanatot. Többször is elismételtem magamban egy mondatot: – Most megteszel egy nagyon fontos lépést az álmaidhoz vezető úton. – Csak nem fél bejönni? Megdobbant a szívem. Márk volt az. Ő is most érkezett. Piros sálja többször is körbe volt tekerve a nyakán, elrejtette a száját, hogy ne láthassam, hogy nevet. – Nem félek. Csak elmerengtem. – No csak? És min? – Mindegy – feleltem -, nem érdekes. Mert hogyan is válaszolhattam volna néhány szóban erre a kérdésre? Egy élet kevés lenne ahhoz, hogy elmagyarázzam, mi minden járt a fejemben abban a pár pillanatban. – Nem érdekes? Dehogynem. Épp az ilyen érdektelennek tűnő perceink a legérdekesebbek. Döntő fontosságúak. Megdöbbentem. Márk mindent ért. Mindent tud, amit én még csak most kóstolgatok. Igaz lenne? Vagy csak képzelem? Csak belemagyarázom? Szerelmes akarok lenni, ezért rávetítem az első szembejövő férfira mindazokat a tulajdonságokat, amik miatt megszédülhetek? Nem várt választ. Belém karolt, és a bejárathoz vezetett. – Na jöjjön, menjünk be. Üljön le, máris hozok egy jó, forró teát. A kávézóban béke volt és csend. Egész halkan szólt csak a zene, alig volt vendég, korán volt még. A kabátom a békebeli fogasra akasztottam, és elterültem egy kényelmes fotelban. Otthon éreztem magam. Márk két teával a kezében mellém telepedett. – Meséljen magáról – kért. – Ez most afféle állásinterjú? – Dehogy. Fel van véve, ha itt akar dolgozni. Ez inkább afféle barátságos ismerkedés. – És mire kíváncsi? – Mindenre. Például, hogy miért akar kávézóban dolgozni? Ha jól sejtem, diplomás. Tanár lehet, vagy szociológus. Esetleg a kommunikáció területén tevékenykedik. Újságíró? – Majdnem – nevettem. – A másik oldalon állok, céges kommunikációval foglalkozom. Ennyire látszik? – Megérzés. Sok emberrel találkozom nap mint nap, kialakult egyfajta emberismeretem. Valami baj van? – Miért lenne? – Ott akar hagyni egy jól fizető, menő állást, csak hogy bögréket hurcoljon asztalról asztalra. – Már ott is hagytam. Baj? – Bajnak tartaná a normális emberek többsége. – Milyen ember a normális ember? És mi számít többségnek? Nevetett. Imádom, ahogy nevet. – Jogos! Maga nyert. Akkor másképp fogalmazom a kérdést. Mi vitte rá, hogy egyszer csak félredobja, amiért tanult, ami az anyagi biztonságot és társadalmi elismerést, illetve a karrier lehetőségét jelenti a számára? – Az, hogy nem tesz boldoggá. Egyetemre jártam, lediplomáztam, mert elvárták a szüleim. Elhelyezkedtem egy cégnél, mert csillogó jövőt festett elém továbblépési lehetőséggel, csábító juttatásokkal, klassz fizetéssel. De minden reggel úgy ébredtem, hogy az életem nyűg, hogy a napjaimon csak túl akarok lenni. Milyen élet az, amikor az ember minden reggel azzal kel, hogy legyen már este? Elgondolkozott. Nagyot kortyolt a teájába. Percekig ültünk így némán. Aztán ennyit mondott: – Holnap fél kilencre várom. Kilenckor nyitunk. Ne késsen. És magamra hagyott. Folytatjuk! Az előző részeket itt olvashatod! >>>