Az első munkanapom elég viccesen telt, ugyanis még arra sem voltam képes, amit otthon, a háztartásban azért simán meg tudtam csinálni. Például mellé folyattam a kávét, kilötyköltem az üdítőt, megbotlottam a nem létező szőnyegben…
Márk csendben figyelt, és mosolygott, de látszott rajta, hogy nagyon vigyáz arra, hogy a többiek ne érezzék, hogy kivételez velem. Vagy nem is kivételez velem? Miért gondolom, hogy a többiekkel kevésbé kedves, mint velem? Miért gondolom, hogy velük kevesebbet beszélgetett az elején? Be kellett látnom, hogy csak szeretném ezt gondolni. Hárman voltunk műszakban, mind a hárman lányok, és Márk. A két másik lány, Heni és Zsuzsi aranyosak voltak, és mindenben segítettek nekem. Elmagyarázták, hogyan kell kávét főzni azon a nagy, ijesztő gépen, megmutatták a számítógépes számlázási rendszert, szóval mindenbe beavattak. Bármennyire is ügyetlen voltam, egész nap fantasztikusan éreztem magam. Záráskor Márk hazaküldte a két lányt, engem viszont ott marasztalt. – Hogy tetszett az első munkanap? – kérdezte. – Alig érzem a lábam! – Ez panasz? – Dehogy – mondtam, és nevettem. Végre szívből. Olyan régen nem nevettem önfeledten. – Nagyon jól éreztem magam, imádom ezt a kávézót, imádom a vendégeket, imádom a lányokat, a kávéfőző gépet is imádom! – És engem? Szörnyen zavarba jöttem. Egészen közel állt hozzám, és belenézett a szemembe. Éreztem a parfümje illatát. Nem nevetett, meg se rezdült az arca. Megdermedtem, egy hang se jött ki a torkomon. Mit mondhatnék erre? Persze rá kellett volna vágni, hogy magát is imádom, persze, de a kávéfőzőt azért jobban. Vagy valami más poént. De ilyenkor soha semmi poén nem jut eszébe az embernek. Megszánt. Elmosolyodott. – Ne rémüldözzön már itt nekem! Csak vicceltem! Mondja szépen utánam: igen főnök, magát is imádom. – Nem mondom. – Dehogynem. Ha szépen kérem. – Nem, nem. Ez már szerencsére nem volt komoly. Én eljátszottam a durcist, ő meg úgy tett, mintha egy kretén szatír lenne, egyre közelebb nyomult, és esdekelt, hogy mondjam már, hogy imádom. Nevettünk. – Kíváncsi vagyok, holnap is ilyen elégedett lesz-e – váltott hirtelen komollyá, és pakolászni kezdett. – Miért ne lennék? – Igaza van, talán holnap még vidám lesz. Holnapután, mire mindent megtanul, még vidámabb. Egy hét múlva magára bízhatom a kasszát, és be se kell jönnöm. Azt élvezi majd csak igazán. De két hónap múlva? Három hónap múlva? Egy év múlva? Megfogta a vállam, és maga felé fordított. – Mit gondol, Bora, egy év múlva is ugyanilyen lelkesedéssel hurcolássza majd asztalról asztalra a kávét? Döbbentem néztem rá. Csalódtam. Azt hittem, ő megért engem. Hogy érti, miből lett elegem. A felelősségből. A stresszből. Az ugyanolyan feladatokból, amik halálosan unalmasak voltak, mégis gondolkodást kívántak. Márk nem ért semmit! Csak áll itt, és a szemembe vágja, hogy el fogok menni. Hogy megunom ezt is. Mintha állásszédelgő lennék. – Azt gondolja, hogy komolytalan vagyok, és átgondolatlan döntéseket hozok? – Nem gondolom, hogy komolytalan. Azt gondolom, hogy keresi önmagát. És most azt hiszi, hogy egy kávézóban fogja megtalálni. – Sokkal inkább itt, mint egy szöveggyárban! Sokkal inkább itt, mint egy lélektelen irodában, ahol mindenki tiszta ideg, és kapkod, és rohan, és mosolyogni sincs ideje! Csak parancsolni, csak követelni, csak behajtani, csak telefonálni, csak elvárni és ellenőrizni! Ekkor már sírtam. Megindult a keze, azt hiszem, át akart ölelni. De mégsem tette. Viszont adott egy papír zsebkendőt, és szépen megvárta, míg rendbe szedem az arcom. Olyan gyönyörű, megértő szemmel nézett rám, hogy azt hittem, megint elbőgöm magam. – Bocsánat – szipogtam -, nem tudom, mi ütött belém. – Egy kicsit elfáradt abban a szöveggyárban. Majd itt kipiheni magát, megerősödik, aztán tovább repül. Addig marad nálam, ameddig csak kedve van. Most viszont menjen haza, késő van. Aludni is kell ám, nem csak röpködni. Szerettem volna elmesélni neki az egész életem, egészen attól kezdve, hogy megszülettem. Szerettem volna órákig beszélgetni vele, nem is órákig, inkább hónapokig, évekig, örökké. Szerettem volna átölelni és beleszagolni a nyakába, hozzáérinteni arcom az arcához. Szerettem volna megcsókolni, és soha többé el nem engedni. Tele volt a szívem hálával, és reménnyel, hogy végre olyan barátra leltem ebben az idegen, sivár nagyvárosban, aki belelát a lelkembe, és érdekli a sorsom. Szerettem volna megköszönni neki, hogy egyáltalán létezik, szerettem volna adni valamit, mindazért a rengeteg segítségért, figyelemért, jóságért cserébe, amit máris kaptam. Szeretkezni szerettem volna vele. Otthon megint azon kaptam magam, hogy a konyhaasztalnál ülök, és csak írok és írok, dőlnek belőlem a szavak, anélkül, hogy elidőznének a fejemben. De milyen szavak? Fura, szinte sose hallott szavak, inkább apró képek, festmények, színek és foltok. És zokognak, és boldogok, és dalolnak… Jó ég, hiszen ez egy vers! Verset írtam, egy nagyon szerelmes és nagyon megindító verset. Legalábbis engem megindított. Aztán sírtam megint, de már nem az ingerültségtől és az önsajnálattól, hanem a boldogságtól. Csordultig voltam egy olyan érzéssel, aminek a létezéséről addig fogalmam sem volt. Ez volna a szerelem? Folytatjuk! Az előző részeket itt olvashatod! >>>