Szeptember 29. szombat. Eltelt egy hónap, legyűrtem több mint 700 kilométer. Ma pedig elindultam haza. Vártam, hiszen szerettem volna már újra találkozni a családtagjaimmal, barátaimmal, de tartottam is a hazatéréstől, mert nem szívesen csöppentem vissza
Reggel, miután egy utolsó pillantást vetettem a szállásra és az óváros még alvó, ódon házaira, kisétáltam a Plaza Galiciára a transzferbuszhoz. Londoni átszállással éjfél körül landolok Ferihegyen. A santiagói reptéren még összetalálkoztam az egyik koreai lánnyal: Londonban tanul, így ugyanazzal a géppel megyünk. Feltűnt még Alessandro, a bergamói srác is, aki Frómista után megkínált a reggelijéből. Más ismerőst nem láttam. Az idő borús volt, lógott az eső lába, így felszállás után nem is tudtam madártávlatból szemügyre venni a Caminót, mert a felhők elzárták előlem a kilátást. Hát jó – gondoltam -, akkor nézzük előre! Úgy készültem, hogy Londonban lesz néhány szabad órám. A santiagói gép Stanstedben szállt le, a budapesti viszont Lutonból indult, így előbb be kellett jutnom a belvárosba, majd onnan kibumlizni a másik reptérre. Azt terveztem, hogy a fennmaradó időben ráérősen sétálgatok a jól ismert, de hét éve nem látott nevezetességek között. Sajnos az óriási dugó miatt jókora késéssel ért be a stanstedi transzferbusz. Bosszankodtam is, hogy nem a vonatot választottam, ami ugyan drágább lett volna, de jelen körülmények között hamarabb célba ért volna. Így aztán csak átrohantam a St. James's-parkon, vetettem néhány (szó szerint is) futó pillantást a Buckingham-palotára, a Westminster-apátságra, a Parlamentre és a Big Ben-re, végigloholtam a Temze partján a híres hidak mellett, és zaklatottan beestem a metróállomásra, ahonnan a lutoni vonat indul.
Ekkor azonban kiderült, hogy nincs jegypénztár, az automatába pedig csak aprót lehet dobni, ami nekem nem volt. Kértem az ott lézengő alkalmazottat, hogy segítsen. Elszöszmötölt egy ideig, miközben engem a frász törögetett, hogy lekésem a szerelvényt, a következő pedig csak fél óra múlva indul. Megkértem, hogy váltsa fel a papírpénzemet, amit meg is tett volna, de a kasszájában sem volt kellő váltópénz. Végül a saját tárcájából pótolta ki a nekem visszajáró összeget, és a kapuk kikerülésével beengedett. Felrohantam a peronra (mindezt persze a telipakolt hátizsákkal), ahol láttam, hogy a kiírás szerint fél perc múlva indul tovább a vonat. Beugrottam az első ajtón, ledobtam magam egy ülésre, és már záródtak is az ajtók. Huhh… A lutoni reptéren még egyszer majdnem szívinfarktust kaptam, amikor elfeledkeztem az egyórás különbségről, és a beszálló kapuhoz érve azt láttam, már üres. Legalábbis azt hittem, hogy elkéstem, és már mindenki elment. Épp azon kezdtem töprengeni, hogy melyik híd alatt éjszakázzak, amikor az egyik utastárs felhívta a figyelmemet az időeltolódásra. Huhh, huhh… Ezek után mi sem természetesebb, hogy kár volt rohanni, kár volt amiatt aggódni, hogy elkéstem, ugyanis a gép indulása késett másfél órát. Magyar idő szerint fél 2-kor landoltunk Ferihegyen. A váróban anyukám fogadott, nagyon örült, hogy épségben hazaértem. Otthon az üres és hideg lakásban hirtelen szertefoszlott minden erőm és pozitív energiám. Rettentő elhagyatottnak éreztem magam, és szembesülve a tornyosuló problémákkal, hivatalos ügyekkel, borzasztó csüggedtnek is. Elsírtam magam, és nagyon boldogtalan voltam. Talán 5 óra is volt már, mire elaludtam, ha azt egyáltalán alvásnak lehetett nevezni.
A levél az alábbi tanmesét tartalmazta: „Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni, mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg, és a kutat úgyis ideje betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott, és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár megértette, mi történik, és először rémisztően üvöltött. Aztán, mindenki csodálatára megnyugodott. A paraszt lenézett a kútba, és meglepetten látta, hogy a szamár minden lapát után lerázza magáról a földet, és egy lépéssel feljebb mászik. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált! Az élet mindenféle szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról, és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg! Rázd meg magad és lépj egyet feljebb!” Folytatjuk! A blog korábbi részeit itt olvashatod >>>