Másnap egész nap csak kóvályogtam. Két órát se aludtam az éjjel. Úgy fél nyolc tájban riadtam fel arra, hogy fázom, elzsibbadt mindenem, és hogy nyom a konyhaszék. Első pillantásom a papírlapokra esett. Azokon aludtam. Átlapoztam őket. Négy oldal sűrűn te
Márk nem jött be a kávézóba, a lányok azt mondták, telefonált, hogy egész nap rohangál, rengeteg dolga van, boldoguljunk nélküle. Egész nap úgy jártam-keltem az asztalok között, mint egy holdkóros. Ebédidőben Heni elszaladt elintézni valamit, ketten maradtunk Zsuzsival. -Jókor hagy itt minket ez a nő – dohogott Zsuzsi, de a hangja tele volt szeretettel. – Az ebédidő mindenkinek ebédidő, tíz percen belül tele lesz a kávézó. Meggebedhetünk ketten. Rámosolyogtam. Elöntött valami megmagyarázhatatlan béke és szeretet. Zsuzsi mintha észrevette volna rajtam. Mintha megérezte volna a belőlem áradó energiát. Nézegetett, sőt, inkább fürkészett, és mosolygott. – Jó, hogy itt vagy. Hiányoztál volna közülünk. Szükségünk volt egy olyan lányra, mint te. – Naná, hisz a kávéfőző gép virtuóza vagyok – viccelődtem, de pontosan tudtam, hogy nem erre gondol. – Egyáltalán nem baj, hogy lassú vagy, elfelejted, melyik asztal kérte a tejeskávét, és hogy mindent kiszórsz, leejtesz és összetörsz. A lényeg az, hogy van benned valami bizsergető. Izgalmas vagy. Ha a közeledben van az ember, úgy érzi, beindul az élet, történni kezdenek a dolgok, kisüt a nap, megmozdul a föld. Érted, mire gondolok? Értettem, és szörnyen büszke voltam. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen vagyok. Régen, még a gimiben ismertem egy lányt, vele kapcsolatban éreztem ilyet. A többiek csodálták, mindig rengeteg lány és srác követte. Én csak távolról figyeltem, úgy éreztem, túl kevés vagyok ahhoz, hogy a közelébe menjek. – Megsúgok neked egy titkot – hajolt felém Zsuzsi, aminek egyébként nem sok értelme volt, mert csak ketten voltunk, a vendégek is legalább tíz méterre ültek tőlünk. – Megígéred, hogy nem mondod el senkinek? – Megígérem – mondtam. Kinek is mondhatnám? Legfeljebb Heninek. – Márk válik! Azért rohangál ma egész nap! Elválik a steril Teritől! Igyekeztem döbbent arcot vágni. Ez részben sikerült is, mert fogalmam sem volt, honnan tudhat erről Zsuzsi. És azt sem értettem, miért nevezi Terinek sterilnek. Azért, mert nem lehet gyereke? – Honnan tudod? – kérdeztem. – Márk mondta neked? És miért nevezed így a feleségét? – Miért, miért. Hát, mert orvos! És az orvosok folyton sterilizálják mindenüket. Megnyugodtam. Bántott volna, ha csúfolja Terit. – A kórházban, ahol Teri dolgozik, nővér az egyik unokatestvérem. Ott van mindig Teri körül. Amikor Firenzéből hazaértek, Teri úgy nézett ki, mintha átment volna rajta egy úthenger. Egész nap nem lehetett szólni hozzá, össze volt törve a lelke, folyton elsírta magát. Az unokatesóm meghallotta, amikor egy másik orvos csajnak elmondta, hogy válnak. Semmi nem marad titokban – gondoltam, és automatikusan megindultam egy asztal felé, ahová új vendégek érkeztek. Aztán egy másikhoz, egy harmadikhoz. Aztán vissza a tálcával, és így tovább. Már nem is éreztem, hogy fáradt vagyok, de azt se, hogy élek. Csak lebegtem, és szédültem, és arra koncentráltam, hogy amíg a számláért a pultra könyökölök, el ne aludjak. Heni észrevette, és megszánt. Hatkor hazaküldött. – Aludd ki magad, te éjjeli lepke – mondta. Ahogy a kávézó ajtaján kiléptem, hirtelen újjászülettem. Minden fáradtság elszállt belőlem, mintha varázsütésre telefújt volna valaki energiával. Nem volt kedvem hazamenni. Olyan barátságtalan egy üres lakás, ha szerelmes az ember. Hirtelen nem tudtam eldönteni, mire használjam a szabad estét. Legszívesebben futottam, rohantam volna valami felé, aminek a végén ott van Márk, és átölel. De be kellett érnem azzal, hogy talán holnap láthatom. Toporogtam még egy kicsit, aztán gondoltam egyet, és elmentem a Segítőhöz. – Régen láttalak – mosolygott sejtelmesen. Úgy nézett rám, mintha mindent tudna, ami az elmúlt néhány napban történt velem. Legutóbb még sírtam, kiabáltam, hogy szerelmes vagyok, és a férfi, akit megtaláltam soha nem lehet az enyém, mert nős. Ő meg csak nyugtatott, hogy ne rohanjak annyira előre, mert egyáltalán nem biztos, hogy az az egyetlen megoldás, amit én elképzelek. Ez a végtelen lehetőségek világa, mondta lassan, tagoltan, de akkor annyira elfoglaltak a saját fájdalmaim, hogy meg sem hallottam a szavait. Most viszont, mint a visszhang, úgy zsongtak a fejemben. – Boldogság süt az arcodról – mondta a Segítő, és megsimogatta a fejemet. Bár látok rajtad némi kételyt is, sőt, kétségbe esést, de ezek a gondok eltörpülnek amellett a végtelen boldogság mellett, amiben most fürdesz. Csak annak tudnak így égetni a szemei, aki szerelmes. Méghozzá boldog szerelmes. Igazam van? Mit is mondhattam volna? Hiszen belém lát. Elég volt csak bólintanom. – És hajlandó vagy arra, hogy a szerelemről beszélgessünk? Hogy úgy igazán, minden szentimentalizmus nélkül beszéljünk a szerelemnek nevezett érzésről? Vészjósló volt a hangja. Miközben majd megölt a kíváncsiság, valami belül azt súgta, mondj nemet. Féltem, hogy a lebegés, amiben napok óta élek, elillan, és én lezuhanok a földre. De miért akarná elvenni tőlem ezt a gyönyörűséget? A Segítő még soha nem akart nekem rosszat, soha nem bántott. – Nagyon fog fájni? – kérdeztem viccesen, és nevettem. Hirtelen úgy éreztem, Márk iránti érzéseim olyan, de olyan erősek, hogy nincs az a szó, az a mágia, az a teória, ami szétszaggathatná. Folytatjuk! Az előző részeket itt olvashatod! >>>