Még mielőtt bármit mondhatott volna az én Segítőm, észrevettem magamon, hogy e pillanatban korántsem vagyok hozzá olyan bizalommal, ahogy eddig voltam. Csak abból, hogy engedélyemet kérte arra, hogy a szerelemről beszéljen velem, úgy éreztem, olyasmit mon
– Bezárultál. Összezártad a karod, a lábad, összeszorítottad a szád. Bizalmatlan lettél. Gyanakvó. Tettem, vagy mondtam valamit, amivel ezt kiérdemeltem? – kérdezte. Kínosan éreztem magam. Hogy magyarázzam el, hogy félek? Nem akartam semmi olyat hallani, ami szétrombolhatná a hitemet Márkban. – Nem célom, hogy fájdalmat okozzak – felelte kérdés nélkül a Segítő. – Azt ígértem neked, amikor legelőször találkoztunk, hogy segíteni foglak az utadon. Azon az úton, ami belőled indul, és beléd vezet. Egy sokkal mélyebb és összetettebb valóságod felé. Hogy megértsd magad, és megértsd a körülötted lévő világot. Hogy megértsd, mi keresni valód a földön, mi keresni valód az emberek között. Ha ezek a felfedezések, amelyeket önmagadban teszel, néha fájnak, arról nem én tehetek. Minden attól függ, te milyennek éled meg őket. Bármi, amit mondok, kizárólag útmutató. Olyan, mint az erdei fán a festett jel. Megmutatom az irányt, hogy gyorsabban, és zökkenőmentesebben elérhesd a célod. De nem kényszerítelek arra, hogy megfogadd a tanácsom, mint ahogy az erdei fa sem hajol utánad, és rángat vissza az általa mutatott ösvényre, ha egy másik csapást választanál. Érted, amit mondok? A néhány perccel ezelőtti rossz érzésem újra úrrá lett rajtam. De sokkal erőseb és bátrabb vagyok annál, mint sem hogy felpattanjak, és elrohanjak, csak azért, hogy meg ne tudjam mások igazságát. Ez az! – villant az eszembe. Megvan a megoldás. Hiszen nem kell törvénynek vennem a Segítő szavait. Ha nem tetszik, amit mond, ha nem értek vele egyet, akkor majd eldobom. Vagyis a másik erdei csapást választom. Én döntöm el, mit teszek az életemmel. Nincs mitől félnem. – Készen állok arra, hogy meghallgassam. Kérem, mondja el, mit tud a szerelemről. A Segítő mosolygott, és teát hozott. Ráérősen mozgott a lakásban, úgy tűnt, hosszú, kimerítő beszédre készül. Végül leült, a lábait maga alá húzta. Sose láttam így ülni. – Elmondok neked egy mesét. Volt egyszer egy lány, aki kék volt, mint az ég. Úgy értem, a haja is, az arca is, a szeme is, a bőre is, a ruhája is kék. Mindene kék. Nagyon gyakran volt szomorú, mert egyedül volt. Reggelente sírva ébredt, esténként sóhajtozva aludt el. Egyszer rátalált egy királyfi, aki szintén egyedül volt. Beszélgettek, és úgy döntöttek, megpróbálják együtt, hogy ezentúl ne legyenek annyira egyedül. Igen ám, de a királyfi sárga volt. A haja, a szeme, a bőre, a ruhája, mindene sárga. Amikor átölelte a kék lányt, a lány hirtelen olvadni kezdett. A kék elkezdett lefolyni róla, míg el nem tűnt teljesen a kék is, a lány is. Hiszen a lány nem csupán kékre volt festve, hanem lényege volt a kék. A királyfi pedig, aki eddig sárga volt, a sok kéktől maszatos zöld lett. Olyan csúnya, zavaros színe lett, hogy soha többé nem mert emberek közé menni. A Segítő elnémult, komótosan kortyolgatta a teáját. A csészéje fölül vizsgálgatott. – Vége? – kérdeztem. – Igen. – Ennyi? – hitetlenkedtem. – Miért, milyen folytatást vártál? – Nem is tudom. Szép mese volt, de a mesék nem végződnek ilyen szomorúan. És különben sem értem, mit akart ezzel mondani. Hogy a hasonló a hasonlónak örül? – Valami olyasmit, de ennél azért többet. Ez túl egyszerű lenne. Ha a kék lány egy kék fiúval találkozott volna, egybeolvadhattak volna, és nem történik semmi bajuk. Ami kék a lányból kiolvadt volna, az a fiúból visszajutott volna belé. – Értem – mondtam, de igazából még mindig nem értettem egy szavát se. Micsoda zagyvaság ez? A Segítő már megint, mintha olvasna a fejemben. Letette a csészéjét, és szépen felült a fotelban. – Jól van – mondta. – Hagyjuk a meséket. Talán nem is volt igazán jó mese ez ahhoz, hogy megértesse veled, amit mondani akarok. Figyelj rám. – Figyelek. – A világon minden, minden energia. – Energia – ismételtem. – Minden energiából van, és minden energiává lesz. Mi, emberek is energiákat veszünk fel, és energiát árasztunk magunkból. – Eddig világos – mondtam. – A gondolataink, és a gondolatainkat létrehozó érzelmeink is energiák. Ha kiárad belőlünk valamiféle energia, akkor ahhoz, hogy az egységünk föl ne boruljon, hasonló hullámú energiának kell visszajutni belénk. – Itt most egy kicsit lassabban – montam. – Rendben – nevetett a Segítő. – Képzeld el a tengert. A tenger az egység, a hullámai az energiák. Azonosak vele, egy a lényegük. – Eddig értem. – Ha a hullámok kilökődnek a partra, mi történik a tengerrel? Megfogyatkozik? Azon a felén kevesebb lesz a víz? Nem lehet, hogy kevesebb legyen. A tengernek szüksége van a vízére ahhoz, hogy tenger maradhasson. – Világos. – Tehát mi történik? Ugyanaz a víz, vagyis energia, ami kilökődött belőle, vissza is tér belé. Kezdett világosodni az egész. Az érzelmeink, a gondolataink energiaként távoznak belőlünk. De ahhoz, hogy megmaradjunk, hogy egységben maradhassunk, ugyanilyen előjelű energiának kell visszajutni belénk. Amikor végre megfogalmazódott a fejemben ez a gondolat, hangosan is kimondtam. A Segítő a térdére csapott örömében. – Szóval érted végre! Tudtam én, hogy okos lány vagy. – Most kezdem érteni a mesét is – tettem hozzá bátortalanabbul. – A sárga királyfi a kék lány számára olyan volt, mintha a tengerbe nem tengervíz, hanem olaj, vagy méz ömlött volna vissza. Onnantól nem lehetne ugyanaz, nem lehetne tenger. Valami egyveleg lenne, de semmiképp sem önmaga. Ez történt a sárga királyfival is. Többé nem lett önmaga. A lány pedig bele is pusztult. – Így van – mondta a Segítő, és végtelenül elégedett arcot vágott. Kiszaladt a konyhába, és egy tál teasüteménnyel tért vissza. – Olyan okosan elmagyaráztad, hogy megérdemelsz egy kis sütit is. Falatozz csak nyugodtan. – Egy valamit még mindig nem értek – motyogtam a sütit harapdálva. – Csak egy valamit? – nevetett. – De jó neked! Zavarba hozott ezzel a nevetéssel. De azért folytattam. – Mi köze mindennek a szerelemhez? A Segítő szeme megtelt fénnyel, és bólogatott. – Mindjárt elmagyarázom – mondta. – Ha tényleg akarod. Folytatjuk! Az előző részeket itt olvashatod! >>>