Néztem a Segítőm arcát. Rádöbbentem, hogy csak most néztem meg először, igazán.
Hosszú, barna haja kontyba csavarva billeg a tarkóján. Arca kerek, sima, szeme mélyen ülő, szürke. Néha megcsillan benne valami izgalmas szín, vagy nem is szín, inkább csak f
– Mit nézel rajtam? – pirított rám. – Öreg vagyok? És igazgatni kezdte a haját. – Dehogy – szabadkoztam. – Épp azon gondolkodtam, hogy képtelen vagyok megállapítani a korát. Tiszteletet ébreszt bennem, pedig soha nem követelt tőlem tiszteletet. És talán emiatt a tisztelet miatt gondolom idősebbnek. – Mindannyian tükröt tartunk egymásnak. Azért tisztelsz, mert éhezel a tudásra, és minden tudást önmagadnál nagyobbnak képzelsz. Képzeteidben a tudás a bölcsek tulajdona, a bölcsek pedig öregek szoktak lenni. Igaz? – nevetett. – Lehetséges – motyogtam. – Vagyis kit is nézel, ha rám nézel? – Magamat? – Kérdezed, vagy mondod? Csak bátran! – Magamat. – Te mondtad. Megint nevetett. Nem tudtam megállapítani, örülök-e a nevetésének, mert miközben oldottá tette a beszélgetést, feszélyezett is. Mindig úgy éreztem, rajtam nevet. – Mi jár a fejedben? – Semmi – vágtam rá, és nem néztem a szemébe. – Dehogy nem. Mindig jár valami a fejünkben. – A nevetésén gondolkodtam. – Mit gondoltál róla? – Nem tudom eldönteni, örülök-e ennek a nevetésnek, vagy inkább zavar. De azt hiszem, sokkal inkább zavar. – Miért zavar? – Mert ilyenkor úgy érzem, kinevet engem. – Van rajtad valami nevetséges? – Talán a tudatlanságom. Túlságosan naiv vagyok. – Vagyis, amikor a nevetésemet figyeled, valójában kit figyelsz? – Magamat? – Kérdeztem már sokkal lelkesebben. – Kérded, vagy mondod? – nevetett újra. – Mondom! Értem! Azért érzem lekezelőnek a nevetését, mert én magam nézem le magam. A butaságom és a naivságom miatt. Felállt, és megölelt. Nagyon sokáig tartott átölelve, összeért a szívünk. Amikor elengedett, azt mondta, egy valamiben egészen biztos lehetek. Hogy nem vagyok buta. Nagyon is okos vagyok. Jólesett, bár nem soha nem szerettem, ha valaki megdicsérte az értelmi képességeimet, mert lekezelőnek éreztem. Ezzel ugyanis, mintha azt mondta volna: én még nálad is okosabb vagyok, ezért tudom megállapítani, hogy okos vagy. De várjunk csak? Ezt megint csak a saját kishitűségem miatt gondoltam? – Amikor két ember átöleli egymást, összeér a szív csakrájuk – szakította félbe elmélkedésemet a Segítő. – Az ölelés nagyon fontos. Fontosabb száz meg száz dolognál. A szerelemről akartál beszélni – mondta sokkal halkabban, szelídebben. Kezdhetjük? – Igen – és most tényleg úgy éreztem, felvérteződtem bármilyen nagy megállapítás befogadására. – Minden emberi kapcsolat az energiák áramlásáról szól – kezdett hozzá. – Mindenki olyan energiákat áramoltat ki magából, amilyen a lényege. – Ahogy a kék lány a kéket? – Pontosan. Ha a te gondolataid és érzelmeid telis tele vannak félelemmel, szorongással, vagyis ilyenek a kimenő energiáid, akkor épp ilyen energiákat kell visszakapnod, hogy ezt a szorongást, félelmet újraélesszék benned. Hiszen ha szorongsz, az a lényeged. Szorongó létedre, ha elveszne belőled a szorongás, mi történne veled? Elfogynál, mint a kék lány. Kis szünetet tartott. Figyelt engem. – Milyen férfi jelenik majd meg melletted, mit gondolsz? Nem volt kedvem válaszolni. Nem tetszett, amit mond. Rosszul éreztem magam. Mintha valami rosszra akarnának rávenni. Minden idegsejtem ellenállt. – Olyan, kedvesem, aki ugyanezeket az energiákat árasztja majd. Mert csak így biztosíthatod magadnak, hogy egység maradj. – Vagyis egy szorongó? – Nem egészen. Vagyis félig-meddig. Egy olyan, akivel együtt szoronghatsz, vagy épp egy olyan, akitől szoronghatsz, mert agresszív, és félelemben tart. Bár tegyük hozzá, hogy az agresszió is a félelemből fakad. A lényeg az, hogy a szorongó lány párjának olyannak kell lennie, hogy a szorongása újra és újra táptalajt nyerjen. A szőnyeget bámultam. Nem mertem ránézni, mert nem akartam, hogy már megint kiolvassa a gondolataimat. Egy kicsit így is megérezhette, mit gondolok, mert így folytatta: – Már megint rossz példát hoztam neked. Miért beszélnénk szomorúságról, szorongásról, félelemről, agresszióról, amikor az élet szép? Tegyük fel, hogy a világra nyitott, jókedvű, örömöket kereső, bizakodó ember vagy. Minden gondolatoddal és érzelmeddel ezeket az energiákat fogod kiáramoltatni magadból. Akkor vajon milyen férfit találsz magad mellé? – Világra nyitott, örömöket kereső, jókedvű, bizakodót. – Bizony, bizony – mosolygott a Segítő. – Mert ha egy szomorkodó, depresszióra hajlamos, gyűlölködő, bizalmatlan embert találnál, nem áramoltathatnátok vissza egymásnak a kiömlő energiákat. Te bemocskolódnál keserűséggel, mint a sárga herceg, ő pedig megfulladna a jókedvedben. Hacsak… – Hacsak? – Hacsak meg nem változna valamelyiktök. De erre kevés az esély, mert ha ennyire különbözők vagytok, nem is esnétek szerelembe. Hiszen, és most jön a lényeg, a szerelem bódító, mámorító érzése éppen abból fakad, hogy a kiáramoltatott energiáid visszatalálnak hozzád. Ilyenkor érzed úgy, hogy egy tőről fakadtok, hogy ezer éve ismeritek egymást, hogy haza találtatok. Némán kortyoltuk a teát. A Segítő várta, hogy leülepedjen bennem mindaz, amit elmondott nekem. Én pedig azt vártam, hogy nyíljon meg a föld, és süllyedjek el, ne is lássam többé soha. Dühös lettem és kétségbe esett. Végül nem bírtam tovább magamba fojtani az érzéseimet. Úgy éreztem, nem csak engem bánt, hanem Márkot is. Meg kell védenem, akit szeretek. – Miért beszél úgy a szerelemről, mintha csak egy matematikai egyenlet lenne? A világ kezdete óta születnek versek, zenék, operák, szobrok és festmények, és mind-mind a szerelmet dicsérik. Honnan veszi a bátorságot, hogy mindezt egyetlen gyerekes energia-hasonlattal semmivé tegye? Nem hallott még érzelmekről? Vágyról és beteljesülésről? Elkötelezettségről? Hűségről? Nem hallott még arról, hogy a szerelemnek hatalmas ereje van, és még a halálon túl is összetartja a szerelmeseket? Nem olvasta a Rómeó és Júliát? Nem hallgatott Verdit? A Segítő nem válaszolt. Egykedvűen iszogatta a teáját. Aztán azt mondta: – Nem telik el egy hét, és te újra eljössz hozzám. Mindent elkövetsz majd, hogy felejtsem el az indulatos szavaidat, amiket most a fejemhez vágtál. Százszor bocsánatot kérsz majd, és magyarázkodni fogsz. Pedig nem lesz rá szükség. Természetes, amit most gondolsz, érzel. Ez így van rendjén. Menj szépen haza, és várj. Nem kell, hogy elhidd, hogy elemezd, hogy töprengj rajta. Csak várj. Ezzel felállt, és az ajtóhoz kísért. – Élvezd a szerelem boldogságát. Éld át minden pillanatát – mondta búcsúzóul. Folytatjuk! Az előző részeket itt olvashatod! >>>! Kedves Olvasó! A történetben szereplő Segítő szavaihoz hasonló gondolatokkal a www.eletterapia.hu oldalon találkozhatsz.