A leleplezés

Azt az éjszakát együtt töltöttük. Vagyis az volt az első, közösen töltött éjszakánk. Nem mentünk haza, a kávézó öltözőjében volt egy kis heverő, Márk plédeket vett elő, és lefeküdtünk. Egyikünk sem akart többet azon az éjszakán, mint azt a csókot. Összesimulva aludtunk el, és nagyon korán ébredtünk. Boldog voltam. Kicsit szégyelltem magam, amiért az első gondolatom nem Heni volt, hanem a szerelem, de megbocsátottam magamnak. Mexikói kávé illatára ébredtem, Márk állt az ágy fölött egy tálcával a kezében. Meleg, ropogós croissante, narancslé és méregerős kávé… Rámosolyogtam.  – Jó reggelt, szerelmem – mondta. Bármilyen hihetetlen, nem lepődtem meg az üdvözlésén. Egy hete még kinevettem volna, ha valaki azt állítja, hogy Márk nemsokára szerelmeként fog nevezni. De most úgy éreztem, ez így természetes, hogy nekem ez jár, és soha, semmikor nem hívott másképp. – Jó reggelt. És magamhoz húztam. Amikor a kávén túl voltunk, gyorsan rendbe szedtük magunkat, és berohantunk a kórházba. Heni épp akkor kapta a reggelijét, egy nagy bögre teát és egy maroknyi gyógyszert. Felcsillant a szeme, amikor meglátott minket. Márk odaszaladt az ágyhoz, széttárta a karját, mint aki át akarja ölelni. Aztán megtorpant. Éreztem, hogy az esti beszélgetésünk jutott az eszébe, az állította meg a mozdulatát. Félt, hogy az ölelése hamis reményeket táplálna Heniben.  Végül csak lehajolt, és megpuszilta a fej búbját. – Hogy vagy, nagylány? – kérdezte. – Egy pillanatra nem figyel rád az ember, és máris valami butaságot csinálsz? Heni szeme megtelt könnyel. – Úgy szeretlek titeket – mondta. – Ne haragudjatok rám. – Dehogy haragszunk – léptem én is közelebb. – De igen! Igenis haragszunk! Hogy merészeltél ilyesmit csinálni? Hát eszedbe sem jutott, mi lenne velünk nélküled? Honnan szereznék ilyen szuper felszolgálónőt, és ilyen aranyos hugica pótlékot magamnak? – Én pedig barátot! – tettem hozzá. És közben arra gondoltam, Márk ügyes. Talán jó húzás ez a húg-báty szöveg, talán ezzel az érzelmi kapcsolattal beéri majd Heni. Úgy tűnt, ez Heninek is tetszett. Arcába visszatért a szín, csillogott a szeme. – Én is gyakran éreztem úgy, mintha a bátyám lennél. Szólíthatlak ezentúl bátyónak? – incselkedett.  Ó, édes istenem, gondoltam, bár minden ilyen egyszerű lenne a világon. Aztán hirtelen elkomorult. Elsötétült az arca, és följebb húzta magán a paplant. – Mi a baj? – kérdeztük szinte egyszerre. – A levél… – dadogta Heni. – Találtatok egy levelet? – A rendőrség megtalálta – mondta Márk. – Így tudtak értesíteni engem. Mert állítólag beleírtad a nevem és a számom. – Elolvastad? – kérdezte Heni, és egyre sápadtabb lett. – Nem. Még nem adták oda. De most, a kórház után bemegyünk a rendőrségre, és elhozom. Nekem írtad? – Igen. De szeretnék kérni valamit. – Bármit – felelte Márk -, kivéve, hogy soha többé ne kelljen kávés csészét mosnod. – Ne olvasd el a levelet – mondta Heni. – Nagyon kérlek. Ígérd meg. Márk felegyenesedett. Rám nézett. Olvastunk egymás szeméből. – Na, ugye, megmondtam – ezt mondta az én szemem. – Úgy tűnik, igazad volt – felelte az övé. – Drága Heni, azt a levelet te írtad, arra az esetre, ha holtan találtak volna. Most, hogy szerencsére kutya bajod, sőt, olyan virgoncnak látszol, hogy ma délutánra akár be is oszthatlak, te döntesz a leveledről. – Becs’ szó? – Persze. Szerintem a rendőrök oda se adnák nekem azután, hogy hála istennek nincs szükség búcsúzkodásra. Heni arca újra kipirult, az erő is egyre inkább visszatért belé. Még fecsegtünk néhány percig semmiségekről, aztán elbúcsúztunk. Az orvossal összefutottunk a folyosón, azt mondta, holnap kiengedik a kórházból. Viszont javasolják a pszichiátriai kezelést. Zsuzsi már a kávézóban tüsténkedett, amikor visszaértünk. Amint megpillantotta Márkot, szokása szerint eltűnt az öltözőszobában. Én is oda tartottam, hogy letegyem a kabátom. Rámosolyogtam, és épp mondtam volna, hogy Márk majd nyilván beszélni akar vele, hogy elmondja, mi történt Henivel, de ő hirtelen a falnak lökött. Megrémültem. Villámokat szórt a szeme. – Együtt voltatok? Hol voltatok ti ketten? Együtt aludtatok? – üvöltötte. A heverőre néztem, ahol két kispárna és két pléd tekeredett. Az ágy mellett a földön meg a tálca, a két kávéscsésze, a két pohár… Mindent megértettem. – Elcsábítottad? – sziszegte. – Hát nem tudod, hogy nős? Még nem váltak el! Hogy volt pofád? – Várj – dadogtam, és próbáltam kiszabadítani magam a kezei közül. Ugyanis mindkét markával a vállam szorongatta. – Hadd magyarázzam meg! – motyogtam, de fogalmam sem volt, mit is magyarázhatnék, és hogy miért kéne Zsuzsinak bármit is megmagyaráznom. – Szemét ribanc vagy! – mondta, és megint a falnak lökött. Még soha nem láttam ilyennek. Sőt, soha el sem tudtam volna képzelni, hogy Zsuzsinak ilyen énje is van. Teljesen tanácstalan voltam. – Mi folyik itt? Mi ez az üvöltözés? Márk állt az ajtóban. A hangja határozott volt és kemény. Megfogta Zsuzsit, és odébb penderítette. – Mit művelsz? Elment az eszed? Zsuzsi ránézett, csupa könny volt a szeme. Aztán kirohant az öltözőből, ki a kávézóból, talán a világból is… Folytatjuk! Az előző részeket itt olvashatod! >>>