Nem aludtam azon az éjjel. Legszívesebben azonnal felöltöztem volna, hogy visszarohanjak a kórházba, és addig rázzam Henit, míg meg nem jön az esze. De tudtam, a kórházban csak pánikot keltenék, ha egyáltalán bejutnék a portásokkal őrzött kapun.
Reggel első dolgom volt, hogy felhívtam a nőgyógyászom, és kértem tőle egy időpontot. – Nagyon sürgős, ha lehetne, még ma délután – könyörögtem a telefonban. Belement. Ezután Márkot hívtam, hogy elmondjam, nem mehetek be a kávézóba, egész nap Henivel kell lennem, dolgunk van. Tudtam, hogy elenged, és örül majd, hogy felkarolom Henit, mégis remegett a hangom, ahogy beleszóltam a kagylóba. Nem szokta még meg a szívem, hogy van kihez szólnia. – Mindent tudok – hadartam -, ne kérdezz semmit, de talán nincs veszve minden, és ma nem megyek be. – Hűha! És jól vagy? – kérdezte Márk, és éreztem, hogy nevet a hangja. De nem kérdezősködött tovább. Vannak emberek, akik között feleslegesek a szavak. Pár percre rá már a kórházban voltam. Segítettem Heninek összepakolni a személyes dolgait, aztán együtt vártunk a folyosón a zárójelentésre. Az orvos átadta a pszicháter telefonszámát is, és figyelmeztetett, hogy eszünkbe ne jusson elbliccelni. Megígértük. Ezután Heni bérelt lakásába igyekeztünk, hogy átköltöztessük hozzám. A kocsiban végre lenyugodtunk egy kicsit, és akkor megszólaltam. – Elolvastam a leveled. Szívem szerint nem így mondtam volna, hanem úgy, hogy ide figyelj, te kis hülye, hát miért nem kérdezel, mielőtt csinálsz valamit, hát egyáltalán nem biztos, hogy rákos vagy, te kis bolond. De nagyon uralkodtam magamon, és szépen, higgadtam folytattam. – Én is találtam már csomót a mellemben. Heni úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, pápua vagyok, és embereket szoktam vacsorázni. A szemében először döbbenet, aztán végtelen sajnálat látszott, majd lopva a mellemre nézett. – Mit keresel? Azt nézed, megvan mind a kettő? Örömmel közölhetem, hogy megvannak – mondtam. – De… Hogyan? – Úgy, kedvesem, hogy ami csomó, még egyáltalán nem biztos, hogy rosszindulatú daganat. Most szépen elviszlek a nőgyógyászomhoz, aki megnézi a melled. Látszott rajta, hogy valóban megdöbbent. Én is. Én azon, hogy létezik ma, a huszonegyedik században olyan értelmes, okos lány, aki ennyire tájékozatlan. Az orvos kedves volt és szívélyes, nem zavarta Henit azonnal a vetkőzőbe. Előbb meghallgatta. Heni eldadogta, hogy már napok óta fájdalmat érzett a bal mellében, de nem figyelt rá. Viszont amikor törülközött, valahogy kicsúszott a törülköző, és az ujjai épp egy csomóra csúsztak. – Teljesen jól kitapintható, és most is fáj. – Volt mellrákos az anyai vérvonalon? – kérdezte az orvos. – Az édesanyám testvére. – Értem. Akkor most legyen szíves, vetkőzzön le derékig. Amikor Heni előbújt a fülkéből két karját a melle elé szorítva, lángoló arccal, kerekre nyílt szemmel, az orvos elnevette magát. – Még mielőtt bármilyen csomót is mutatna nekem, szeretném leszögezni, hogy a mellben lévő rosszindulatú daganat sajnos nem szokott fájni. Hacsak nem nyom egy ideget. Bár fájna, akkor sokkal több nő észrevenné idejében, amikor még jó eséllyel gyógyítható. Az orvos megvizsgálta Henit. Megtalálták a csomót is. – Ez volna az? – kérdezte. – Igen. És elpityeregte magát. – Nyugodtan sírdogálhat – mondta az orvos -, de inkább örömében tegye. Ez egy kis ciszta lehet. Elküldöm persze ultrahang vizsgálatra, és mammográfiára is, hogy megnyugodjon, de ha akarja, én már itt és most írásba adom, hogy ez nem daganat, hanem ciszta. Heni szeméből csak folyt, folyt a könny. – Mi az a ciszta? – motyogta. – Úgy képzelje el, mint egy folyadékkal teli zsákocskát. Ártalmatlan. Tele van velük a szervezetünk, csak nem szerzünk tudomást róluk. Egészen addig, míg nem okoznak fájdalmat. Ez itt azért fájhat magának, mert feszíti a benne lévő folyadék. Ha zavarja, le lehet szívatni, ambuláns beavatkozás, helyi érzéstelenítéssel csinálják. De én nem javaslom. Ha nem muszáj, nem kell beleavatkozni a természet dolgába. Amúgy általában felszívódnak maguktól is. Heni szeméből már épp feszáradt a könny, és indult volna, hogy felöltözzön, amikor az orvos utána szólt. – Mi történt a csuklójával? Miért van bekötözve? Megfagyott a levegő. Az orvos Henit bámulta, Heni meg engem. Éreztem, hogy meg kell mentenem a helyzetet. Biztos voltam benne, hogy ez akkora lecke volt Heninek, hogy soha többé nem kísérel meg öngyilkosságot. Semmi szükség nem volt arra, hogy minden szembejövő elmagyarázza neki, mekkora butaságot csinált, még ha igaz volt is. – Én okoztam szegénykének – köszörültem meg a torkom. – Tudja, doktor úr, tegnap együtt főztünk gulyáslevest. És ahogy kavartam a forró ételt, kifröccsent a lé. Egyenesen Heni karjára. Elég csúnyán felhólyagosodott. Az orvos nem kérdezett tovább. De láttam rajta, hogy egy szavamat sem hiszi el. Még hogy gulyásleves! Átadta a beutalókat, és az ajtóig kísért minket. Búcsúzóul megfogta Heni kezét, és azt mondta: – Jobb a reggel, mint az este. Ez a kedvenc mondásom. Még a legrémisztőbb helyzetekre is igaz. Önnek adnám. Elfogadja? Heni mosolygott. Már megint csupa könny volt a szeme. Mi tagadás, az enyém is. De közben meg repülni szerettem volna, szállni, rohanni, mert annyira boldoggá tett, hogy ha közvetve és utólag is, megmentettem egy kedves kis emberi lényt, akit szeretek. Folytatjuk!