Kevesen gondolnak arra, hogy rossz közérzetük, boldogtalanságuk, sőt a különféle betegségük eredője valójában az, hogy szembemennek a sorsukkal, nem a saját életüket élik. Megpróbálnak megfelelni egy hamis képnek, amit ők maguk rajzoltak fel önmaguknak, ö
András arra volt kíváncsi, vajon sikerül-e végre, hatvanévesen megvalósítania gyermekkori álmát: eljut-e Tibetbe. Amikor a képletét megláttam, azon csodálkoztam, hogy ez még mindig csak vágy. A 9. házban álló Plútó, ami nemcsak a sorsfeladat jelölője, hanem András uralkodó bolygója is, arra utalt, hogy nemcsak egy múltból hozott, rögeszmés vágy nála az utazás, hanem azt is jelzi, hogy a céljaiért bármit le tud győzni, még önmagát is. Képes lerombolni a korlátokat, akadályokat. Pusztán akaraterővel akár még egy kősziklát is arrébb tudna mozdítani – anélkül, hogy hozzáérne. Ráadásul ez a Plútó nagyon kedvező fényszögben áll a Holddal, tehát a Halak napjegyű, Skorpió aszcendensű Andrást valójában mindig a vágyai éltették, éltetik. Az elmúlt negyven évet elemezve azt láttam, hogy a sors többször is „feldobta a labdát”, volt lehetősége arra, hogy a maga választotta úton járjon. Olykor neki is vágott, de valamiért mindig megtorpant. – Mert szeretem a feleségemet! – csattant a megingathatatlannak tűnő érv. Aztán halkabban hozzátette: – Nem hagyhattam cserben? Elkértem a feleség születési adatait is. A kettőjük képletét összevetve kibontakozott egy kívülről tökéletesnek látszó, ám sok-sok szenvedést rejtő házasság története. András apa nélkül nőtt fel – három nő között. Az anyja, a nagyanyja és a nővére benne látta „a férfit”, akinek pótolnia kellett az eltűnt apát. A fiú már tizenévesen be akarta bizonyítani, hogy erősebb, mint a társai. Hamar kenyérkereső lett, munka mellett tanult, esténként edzésre járt, jógázott, éjjelente pedig olvasott. Beleásta magát a keleti filozófiába. Úgy érezte, Tibetben boldog lehetne. Egyszer el kell jutnia oda. Ez a cél már-már megszállott rögeszméjévé vált. A környezete bolondnak tartotta, amikor kiderült, hogy sokszor hetekig böjtölt, a földön aludt, jéghideg vízben mosakodott. Ő viszont hitte, ha a testét le tudja győzni, akkor uralkodhat a szelleme fölött, és bármire képes lehet. Huszonegy éves volt, amikor szerelmes lett. Szégyellte ezt az érzést. Valahogy nem illett abba a képbe, amit kialakított a szerinte tökéletes világról. A kedvese, Györgyi azonban nagyszerű társnak bizonyult, vele megoszthatta a gondolatait, és mellette megismert egy újfajta világot: a testi gyönyört. András ezután úgy képzelte, hogy Györgyivel kettesben valósítja meg az álmait. Amikor összeházasodtak, András huszonkét éves volt, Györgyi tizennyolc. Az esküvő után pár héttel kiderült, hogy az ifjú asszony gyereket vár, András megijedt. „Jaj, ne!” – hasított bele a félelem. A gyerek végleg tönkretehetné az álmait. „Vetesd el, kérlek? Túl korai volna? Örökre elvesznének az álmaink?” Györgyi nagyon szerette a férjét, sírva ment a kórházba. Ám ez az áldozat is kevés volt ahhoz, hogy együtt maradhassanak. András egyre dühösebb volt önmagára, hogy a szerelem miatt feladja álmait, és egyre dühösebb Györgyire, amiért annyira jó vele a szex, hogy képtelen mellette a lelki fejlődést segítő önmegtartóztatásra. Egyre többet zsörtölődött, egyre többet vitatkoztak. Két év után erőt vett magán, összecsomagolt – elköltözött otthonról. A csöndes, unalmas kisvárosból Budapestre, szerencsét próbálni. (Épp amikor a Plútó és az Uránusz között egy nagyon feszült fényszög alakult ki András képletében.) Eleinte hetente hazajárt, aztán egyre ritkábban. Úgy érezte: minél távolabb van Györgyitől, annál könnyebb ellenállnia a testi vágyaknak. Ekkor találkozott össze Lizával. Egy hétvégi tanfolyamon. Liza vékony volt, titokzatos, szinte áradt belőle, hogy „érinthetetlen”. Előbb csak az előadások szüneteiben beszélgettek, aztán egyre többször találkoztak. Úgy tűnt, ő megérti András terveit. Elhitette vele: a házassága az az akadály, ami hátráltatja. András beadta a válókeresetet. Búcsúlevelében azt írta Györgyinek: „Nagyon szeretlek. Hidd el, így soha senkit nem fogok szeretni, de el kell válnunk, mert nekem abszolút szabadságra van szükségem, te pedig nálam sokkal jobb társat érdemelsz?” Ám András néhány hónap után nem tudta legyőzni testi vágyát. Liza ugyan minden porcikájában tiltakozott a szex ellen, de engedett, mert remélte: így maga mellé láncolhatja a fiút. Anynyira passzív volt, hogy András minden együttlét után lelkiismeret-furdalást érzett, amiért nem tudta lázba hozni. Viszont Liza is teherbe esett. Csakhogy ő okos volt, akkor árulta el, amikor már nem lehetett eltitkolni. S főleg nem lehetett elvetetni a gyereket. András tombolt, hogy a tervei megint füstbe szállnak, de úgy érezte: nem hagyhatja cserben Lizát. Összeházasodtak. A terhesség az ifjú feleségnek jó ürügy volt arra, hogy ne kelljen összebújnia a férjével. Amikor a kislányuk megszületett, András iszonyú dühöt érzett a picivel szemben. Ha felsírt, dühöngve rohant a fürdőszobába. Liza számára az anyaság inkább kötelezettség volt, mint boldog érzés. Mindent megtett, amit kellett, fürdetett, etetett (nem szoptatott, mert teje az első perctől alig volt, ő pedig nem kínozta a mellét – „az olyan undorító, magamat masszírozni” -, de a „házastársi kötelezettsége” alól jó felmentés volt a baba. Később pedig a házimunka. Esténként mindig talált valami tennivalót a konyhában, hogy ne kelljen András mellé feküdnie. S ha a párja olykor mégis közeledett, akkor azonnal kínzó migrénre hivatkozott. András a válást fontolgatta. Amikor először bejelentette: elköltözik, Liza bólintott, de másnapra kínzó gyomorgörcs miatt felkelni sem tudott. A baba gondozása Andrásra maradt. Liza orvostól orvosig járt. A férfi úgy gondolta, így mégsem hagyhatja el az asszonyát. Majd később. De Liza minden ilyen „későbbi” alkalomkor beteg lett. És akkor fedezték fel a mellében a rosszindulatú daganatot, amikor András hírét vette, hogy Györgyi, az egykori felesége nemrég tért vissza Tibetből. Úgy döntött, most már tényleg elmegy ő is.
Persze megint maradt. Ezek után jött el hozzám. Számomra a legszembetűnőbb a Plútó helyzete – mindkettőjük képletében. A Plútó a megmagyarázhatatlan vágyak jelölője, azoké a vágyaké, amelyek megkötözik az embert, amelyek állandó kényszerítő erővel mozgatják. Karmikus erejét csak az tudja legyőzni, aki valóban gyökeresen át tudja alakítani az életét. András számára a Plútó-Hold trigon az állandó érzelmi kontrollt mutatta, megmutatta a világnak, hogy ő tökéletes férj, jó családapa, kitűnő üzletember – de amíg ezt végigvitte, önmagát vesztette el. Liza esetében a Plútó (a 12. házban, a Holddal együtt állva) azt jelzi, hogy az élete tele van félelmekkel, tiltásokkal, tabukkal, amiket valójában saját maga állított fel, de azokhoz aztán nagyon tudott ragaszkodni. Saját belső bizonytalanságát úgy leplezte, hogy olyan szerepet játszott a világ előtt, amit senki nem kezdhetett ki. Csinos volt, szorgalmas, alázatos, jó anya, de közben kíméletlenül rákényszeríthette akaratát a párjára, és ehhez legkézenfekvőbb eszköznek az érzelmi zsarolás és a betegségbe menekülés bizonyult. Hogy boldogok lesznek-e valaha? Együtt – aligha hiszem…