Vera haja születésétől fogva lángvörös volt, olyan, mint a narancs héja, vagy a sárgarépa. Arca viszont, szemben a vörösökével általában, egyáltalán nem volt szeplős, hanem márványsima. Igaz, lebarnulni sose tudott, ha napra ment, egy-két óra múlva lilás-
A könyv fölé hajolva, titokban irigyen figyelte osztálytársnőit, akik a szerelemről meséltek, a legújabb hódításról. Nézte bársonyos barna, vagy szőke hajukat, és féktelen gyűlöletet érzett. – Bár verne ki tieteket a ragya – suttogta egyszer magáról megfeledkezve. A lányok rá is néztek egy pillanatra, megnémultak, aztán látva, hogy Vera a könyvét bújja, tovább csacsogtak. Rá egy hétre sorra kidőltek a padból, arcukat sok piros, duzzadó folt lepte el: bárányhimlő. Vera aznap éjjel alig tudott elaludni. Nagyon is jól emlékezett az átokra, ami önkéntelenül elhagyta a száját, és arra is, hogy éppen az a négy lány nevetgélt vele szemben, amikor ezt kívánta, akiknek most ellepte a ragya az arcát. – Tudok átkozni – gondolta izgatottan, és azontúl lépten-nyomon próbára tette a képességét. Ott volt például a nagypofájú közértes Zsuzsi, aki olyan szívtelenül keményen, és udvariatlanul bánt a vásárlókkal, főleg a szegény Manyi nénivel, akinek folyton remegett a feje és a keze, miközben járt, hogy az embernek összeszorult a szíve. – Tessék már kinyögni, hogy mit adjak, nem érek én erre rá, nem vagyok idősek otthona! – harsogta Zsuzsika, és Manyi néni úgy elszégyellte magát, hogy nem is kért semmit, inkább eloldalgott. Vera bement a közértbe, odaállt Zsuzsika elé, és kért tíz deka párizsit. Miközben a nő kelletlenül csapta a mérlegre a felvágottat, Vera elsuttogta az átkot: – Törne ki a lábad. És lám, egy-két hétre rá Zsuzsi mankóval a hóna alatt állt a pult mögött, végre járógipszet kapott a törött bokájára. Megcsúszott a frissen felmosott folyosón, elesett, úgy történt a baleset. És Vera átkot szórt a gonosz szomszédasszonyra is, aki a gyerekeket riogatta a játszótéren, persze irigységből, mert neki sose lehetett gyereke. Azzal traktálta őket, hogy van erre egy hatalmas, vérengző kóbor kutya, aki már több gyereknek is bekapta a szájába a fejét, és egyetlen álkapocs szorítással kettéroppantotta. Bizony, sziszegte Komlósi néni, a szegény gyerekeknek úgy lógott ki a kutya szájából a szemgolyójuk meg az agyvelejük. Senki nem bírt az elmebeteg Komlósinéval, hiába fenyegették a szülők, hogy feljelentik a rendőrségen, hogy elvitetik a bolondok házába, az öregasszony csak odasettenkedett valahogy a kicsik közelébe, és tovább rémisztgette őket. Vera egyszer megleste a játszótéren, és szíve minden erejéből azt kívánta, némulj meg örökre, gonosz boszorkány. Fél év sem telt bele, az öreg Komlósinénál gégerákot diagnosztizáltak, két hónapig csak gégemikrofonnal tudott beszélni, ami igaz, még rémisztőbb volt, mint a történetei. De aztán, talán, mert élete a gyerekek ijesztgetése nélkül úgyis értelmét vesztette, meghalt. Vera roppant büszke volt a képességére, de nem beszélt róla senkinek. Tizennyolc éves volt, fiúval még sose járt, és úgy érezte, nem is azért küldték őt erre a világra, hogy srácokkal szórakozzon, hanem hogy igazságot tegyen. Megbüntesse a rosszakat és megvédje a jókat.
Folytatjuk!