Szörnyű hosszú, és kegyetlen éjszaka volt az. Vera csak sírt és imádkozott, hogy vegye vissza a Jóisten a szavait, és ne fogjon a kegyetlen kívánság a szerelmén. Amikor Péter felébredt, Verát kibőgött szemmel, és vörös arccal találta maga mellett.
– Mi a baj, kedvesem – kérdezte a fiú, és átölelte Verát. Muszáj volt elmondani neki, beismerni mindent, a kezdetektől, hogy hogy is volt, amikor a lányok arcán kijött a bárányhimlő, Zsuzsika törött bokáját, és Komlósi nénit, aki örökre megnémult, meg az összes többit is, kisebb, jelentéktelen átkokat, mindent, mindent. Péter elképedve hallgatta, aztán csak nevetett: – Szóval egy boszorkányt szeretek. Egy boszi lapul e mögött a lángoló hajzuhatag mögött. Vera ekkor sikítani kezdett, hogy ne, ne mondd ki ezt a szót, hogy láng, könyörgöm, ne mondd ki. Péter felállt, magához vonta a lányt, átölelte. – Na, most már nyugodj meg. Miért ne mondhatnám ki, hogy láng? Vera még jobban sírt, mint az előbb, és szépen elmondott mindent. Az éjszakai, aggodalmas várakozást, az őrjítő féltékenységet, hogy Péter biztosan más lányokkal szórakozik, a múltkori parfümillatot, ami a ruhájából áradt, és most a rúzsnyomot a pólón. Péter figyelmesen hallgatta. – Annyira féltékeny lettem, annyira gyűlöltelek, hogy kiszaladt a számon – zokogta Vera. – Mi szaladt ki a szádon? – Hogy gyulladj fel! – kiabálta, és az ágyra vetette magát, arcát a párnába fúrta, mintha így elbújhatna Péter elől. Péter csak állt, mint akit letaglóztak, és nem szólt, nagyon sokáig nem szólt. Aztán odaült az ágy szélére, és a karjánál fogva maga felé fordította a lányt. – Én nem hiszek ebben a marhaságban – mondta. – De az megrémiszt, hogy milyen gyűlölet dolgozik benned. És ha ezt a gyűlöletet felém tudtad fordítani, akkor te nem szeretsz engem. Vera hiába sírt, könyörgött, hogy nézze el neki, csak dühében mondta, és dehogyis gyűlöli Pétert, hiszen szereti, és senkit nem szeretett még ennyire, a fiú hajthatatlan volt. – Vége – mondta. – Kérlek, még ma költözz el. Mire este hazajövök, már ne legyél itt. És végtelenül szomorú volt az arca. Nem volt mit tenni, Vera hazaköltözött. Üresen állt a lakás, mert az anyja újra férjhez ment, és vidéken él a párjával, egy állatorvossal. Sivár és rideg volt a kis ház, pedig régen mindig vidám volt, a kandallóban pattogott a tűz, a lemezjátszóból halk dzsessz szólt. Most, mintha egy kísértet tanya lenne. Vera lehuppant a kandalló előtti szőnyegre, és bámulta az elüszkösödött hasábokat. Arra gondolt, valahogy meg kellene védenie Pétert az átoktól. Valahogy meg kellene mentenie, még mielőtt a tragédia bekövetkezik. A munkahelyén beteget jelentett, a nyelvtanfolyamra se ment el már napok óta. Folyton csak otthon ült az üres lakásban, és terveket szövögetett. Valami varázslat kéne, valami ármány, amivel az átkot semmissé tehetné. Hiszen nem követheti folyton Pétert egy tűzoltó készülékkel, hogy bárhol, bármikor elolthassa, ha felgyulladna. Ekkor jött a nagy ötlet.