Két napra rá újabb elgondolkodtató dolog történt.
Megint egyedül voltam otthon, mert az egyetemen elmaradtak a délelőtti előadások. A tévét bámultam, és közben Péterre gondoltam. Arra lettem figyelmes, hogy épp Svédországról beszélnek, és persze Stockhol
És ahogy ez a mondat megfogalmazódott a fejemben, hirtelen elment az adás. Csupa fekete-szürke csík futott a képernyőn, mintha ellent akarna mondani a gondolataimnak. Libabőrös lettem. Felpattantam. Kapcsolgatni kezdtem a tévét. Visszatért az adás. De akkor már nem Stockholmról volt szó, hanem az Atlanti óceánról. Tudom, nincs abban semmi különös, hogy egyszer csak elmegy az adás. Megtörtént már máskor is. De hogy épp akkor, épp egy Svédországról szóló film közben! Na, és a múltkor az a bőröndhistória! Tennem kell valami, gondoltam, mert nagyon nagy bajt éreztem. Meg kell akadályoznom, hogy Péter elutazzon. Tudtam, hogy Péternek feleslegesen beszélnék az érzéseimről, képzelgésnek, a véletlenek szerencsétlen egybeesésének venné. Még a titán bőrönd lezuhanását is képes lenne megmagyarázni, ha máshogy nem, hát kiszámolná a hőtágulási együtthatóját, és kitalálná, hogy a hő okozta görbület a magyarázata, hogy a titánbőrönd egyszerűen legurult a szekrény tetejéről. Vagy kitalálna valami más őrültséget. Igen, de akkor mit tehetnék? Eszembe jutott Géza bácsi. Másnap felültem a buszra, és kiutaztam hozzá. Örült nekem. Még azon se csodálkozott, hogy Péter nem jött velem. Neki aztán elmondtam mindent, töviről hegyire. Komoly, figyelmes arccal hallgatott. Aztán kávét főzött, és aprósüteményt hozott. Eközben nem szólt egy szót se. Amikor végre leült velem szemben, megfogta a kezem. – Minden eszközt be kell vetnünk, és meg kell akadályoznunk, hogy Péter elutazzon a holnaputáni géppel – mondta. – Igen, de hogyan? Ha megpróbálom lebeszélni, azt fogja hinni, hogy egyszerűen önző és féltékeny vagyok, és nem karok egyedül maradni. – Ebben teljesen igazad van. De akkor is meg kell akadályoznunk. Bárhogy. Akárhogy. Ha máshogy nem, hát hazugsággal. Sokáig ültünk némán, és rágcsáltuk a süteményt. Eközben csak úgy kattogtak a kerekek a fejünkben. Nem szép dolog, tudom, de mindketten olyan hazugságon törtük a fejünket, ami Pétert mindenképpen itt tartaná. Végül megszületett a megoldás. Este odaálltam Péter elé, és bejelentettem, hogy terhes vagyok. Először majd kiugrott a bőréből, fel akart kapni, csókolgatott. Nagyon rosszul éreztem magam, hogy be kell csapnom, méghozzá ilyen szent dologgal. Arra kértem, hallgasson végig. – A nőgyógyász nem talált mindent rendben – mondtam, és nem mertem a szemébe nézni. – Mához egy hétre lesz egy ultrahang vizsgálat, ott majd eldől, van-e ok aggodalomra. Péter elsápadt. Túl sok volt ez neki egyszerre. Magához szorított és nagyon sokáig ringatott. Azt hittem, megszakad a szívem. Mennyi csalfa örömöt és hazug bánatot kell okoznom a szerelmemnek! Az az egy vigasztalt, hogy érte tettem, csakis érte. Fogalmam sem volt, hogy milyen veszély leselkedik rá az úton, de abban biztos voltam, hogy nem úszná meg baj nélkül. – Nem hagyhatlak egyedül ezzel a problémával – mondta végül. – Itthon maradok még egy darabig, és együtt megyünk el az ultrahang vizsgálatra.