Álmomban egy hatalmas, fehér fal előtt álltam. Szép és titokzatos volt ez a fal, mintha csodákat rejtene a szemem elől. De sehogy se tudtam átjutni rajta, igaz, valahogy nem is nagyon akartam. Ugyanakkor azt éreztem, hogy a fal mögött van valaki, és hívog
Nem hagyott nyugodni az álmom. Egészen fura hangulatba kerültem tőle, és ez egész napomra rányomta a bélyegét. Valahogy mindent, mintha felülről láttam volna, nem dühített a főnök üvöltözése, nem izgatott a tömeg a postán, nem érdekelt a kedvenc sorozatom sem. Lebegtem. És azon merengtem, vajon mit jelképezhet ez a fal. Valami szörnyű, lerombolhatatlan akadályt jelent? Nem hiszem, mert akkor rossz érzésem lett volna tőle. Vagy éppen a tiszta lapot szimbolizálja, a teljesen új lehetőségeket? hogy igenis van kiút az elszürkült életemből? Egy másik világot jelöl? De vajon ki az, aki a fal mögött állt? Miért hív engem? Mi a mondanivalója számomra? Férfi-e vagy nő? Hogy juthatnék el hozzá? Eszembe jutott egy barátnőm, akit évek óta nem láttam. Azt viszont tudtam, hogy azóta elvégezte a pszichológia szakot, és talán tud segíteni rajtam. Felhívtam telefonon, és elmeséltem neki az álmomat. Kértem, segítsen megfejteni. Azt mondta, ne várjak tőle telefon-analízist, de annyit elárulhat, hogy a lélektan szimbolikájában a fehér fal a halált jelképezi. Megfagyott bennem a vér. Miért álmodom én a halálról? És ha mégis, miért nem féltem, miért nem rettegtem tőle? Miért éreztem egész nap azt a kellemes lebegést? A halál általában megborzongatja az embereket, nem akarnak gondolni rá, nem akarnak tudomást venni róla. Én miért voltam olyan nyugodt és elégedett, miközben akár meg is érinthettem volna, olyan közel álltam a halálhoz? Lehunytam a szemem, ellazítottam magam, és megpróbáltam megfigyelni, milyen képzeteim vannak a halálról. Fura érzés volt, mert alfaállapotban sem ijedtem meg tőle, nem is gyűlöltem, nem hadakoztam ellene. Gondolataimban a halál nem váltott ki más érzéseket, mint amilyeneket egy virág, egy naplemente, vagy az ősz képe váltana ki. A halál számomra magától értetődő, természetes. Igaz, az én környezetemben nem halt meg senki, amitől nagyon kiborultam volna. A nagyszüleimet bár elveszítettem, de ők is olyan szép, teljes és hosszú életet éltek, hogy a távozásukban nem volt semmi tragikus. Ráadásul mindketten elaludtak, és a túlvilágon ébredek fel. Igen, a túlvilágon, ebben hiszek, ebben biztos vagyok. Képtelen lennék élni, ha nem hinnék a halálon túli létezésben. Talán ez az alapvető oka, hogy nem riaszt a halál ténye.Most már csak azt kellett megfejtenem, mit üzent számomra az álmom. És azt, hogy ki az a számomra olyan kedves lény, aki a fal mögül hívogatott. Én is sokat foglalkoztam pszichológiával, igaz, csak amatőr szinten. Egyszerűen szeretek ilyesmiről olvasni. Most viszont szinte minden, amit ebben a témakörben olvastam vagy hallottam, a fejembe tódult. Először is megrémültem. Csak nem azért álmodtam a halálról, és a halálból hívogató alakról, mert a tudattalanomban meg akarok halni? Ez már csak azért is ijesztő volt számomra, mert be kellett látnom, hogy mostanában nem futott túl jól a szekerem. A munkahelyemen minden áldott nap abban a tudatban töltöttem el a nyolc órát, hogy bármelyik pillanatban hívathat a főnök, és kirúghat. Ha kirúgnak, nem tudom tovább fizetni a lakás bérleti díját, és vissza kell költöznöm vidékre, a szüleimhez. Ráadásul négy éve nem volt senkim, még csak egy futó kapcsolatom sem, sőt, még csak szembe se jött velem senki, aki szóba jöhetett volna, mint társ. Harmincnégy évesen lakás nélkül, zűrös anyagi háttérrel, és teljesen magányosan éltem az életem kétszáznegyven kilométerre a családomtól. Esténként csak úgy tudtam elaludni, ha megittam egy-két, néha több pohár bort. Ha nem ittam volna, vagyis ha nem tompítottam volna le magam, nyilván reggelig zokogtam volna a párnámba az életem totális kilátástalansága miatt. Meg kellett hát állapítanom, hogy bár tudatosan soha ne gondoltam öngyilkosságra, nem kizárt, hogy a tudattalanomban szuicid vágyak dolgoznak. És bár az öngyilkosság elkövetéséhez tudatos állapotban kell lenni, és tudatos állapotban eszem ágában sem volt véget vetni az életemnek, úgy döntöttem, felkeresek egy segítőt, aki kirángat ebből a melankolikus, depresszió felé hajló, reménytelen állapotomból. A Segítő címét egyik kolléganőmtől kaptam. Azért hívom Segítőnek, mert se nem jós, se nem orvos, se nem pszichológus. Egy középkorú asszony, aki elképesztő bölcsességgel rendelkezik, és jelképes összegért, amiből éppen, hogy fenn tudja tartani magát, szívből és mérhetetlen szeretettel segít másokon. Eddig túlságosan büszke voltam ahhoz, hogy bármilyen segítséget is kérjek a magánéletem, lelkem problémáinak megoldásához, de most valami azt súgta, itt az idő, nem halogathatom tovább, el kell mennem ehhez az asszonyhoz. A lakásán, egy meghitt, pici szobában fogadott. Két fotel volt a szobában, és rengeteg növény. A két fotel között egy kis asztal, rajta gyertya. Intett, hogy üljek le, helyezzem kényelembe magam.
Folytatjuk!