Hazaérve bedobtam magam a kedvenc fotelomba, és igyekeztem rendbe szedni a gondolataimat. Úgy éreztem magam, mintha egy tündérmesébe csöppentem volna, ahol minden vágyam azonnal valóra válik. Észrevettem, hogy bárhogy is igyekszem a jövőmről, az új álláso
Végül már olyan sokszor gondoltam rá, hogy hirtelen elhomályosultak a vonásai, és bárhogy is szerettem volna, nem tudtam felidézni az arcát. Csak azt éreztem nagyon biztosan, hogy valahonnan ismerem, vagy ha nem is, hát emlékeztet valakire a múltból, akihez érzelmi szálak kötöttek. Gimnazista koromban volt egy szerelmem, de ez csak amolyan tini lángolás volt. A magyar tanáromba lettem szerelmes. Én tizenöt voltam, ő huszonkilenc. Felnéztem rá, csodáltam, elérhetetlennek tűnt számomra. Verseket írtam hozzá és odaadtam neki. Persze nem árultam el, hogy ő a rajongásom tárgya, de ma, újra belegondolva, már biztosan tudom, hogy rájött. Kedves volt, és nagyon sokat törődött velem. Értékelte a verseimet. Olyan is volt, hogy versben válaszolt. Hétvégén kirándulni vitt. Egyszer megcsókolta a vállam. Hirtelen puszi volt, mintha csak véletlen, én elvörösödtem, ő meg elrohant, azt hiszem, nem is láttam többé, csak tizenöt évvel később, futólag, az utcán. Úgy álltunk egymással szemben, mint az idegenek. Egyáltalán nem hasonlított korábbi önmagára. Túlságosan sovány lett, az arca beesett, a szeme fénytelen, és majdnem kopasz. Zavarban voltunk, csupa érdektelen apróságról beszéltünk, amilyen az időjárás, a délutáni forgalom. Aztán elváltunk. Nem gondoltam többé rá. De most, hogy Márk arcát kerestem minden erőmmel az emlékezetemben, rá kellett jönnöm, hogy a magyar tanárom fiatalkori arca villan be helyette újra és újra. Pedig nem is hasonlítanak, ha csak nem abban, hogy mindkettő magas és kék szemű. Inkább csak az érzés volt hasonló, amit kiváltottak belőlem. Egy nagyon izgalmas, varázsos, mesebeli érzés, aminek olyan régóta nem voltam a közelében. Ez volna a szerelem? Ne rohanj ennyire előre, Bora, mondtam magamnak. Több, mint harminc éve vágysz a nagy szerelemre, és gondolod, hogy most az is, csak úgy, csettintésre betoppan? Érd be azzal, hogy megtaláltad a Segítőt, aki új utakra visz. És azzal, hogy esetleg feladhatod a jól fizető, tiszteletre méltó állásodat, és beállhatsz lótifuti, visszeres lábú pincérlánynak. Elnevettem magam ezen az önirónikus gondolaton. Vizet eresztettem a kádba, illatos habfürdőt csorgattam bele. Gyertyákat gyújtottam, és a víz köré tettem. Aztán, bevallom férfiasan, kibontottam egy üveg pezsgőt. Ünnepelni akartam. Még nem tudtam, hogy egészen pontosan mit, csak abban voltam biztos, hogy igenis, van mit. Valami új kezdődött a lelkemben, szinte hallottam, ahogy a régi, kemény, szürke kéreg lepattogzik róla, és fellélegzik. Beültem a forró vízbe, lehunytam a szemem és nagyon boldog voltam. Észrevettem, hogy amikor boldog vagyok, hatalmasakat sóhajtozok. Hát, most sóhajtoztam. Valamikor éjfél körül ébredtem fel arra, hogy didergek. A víz kihűlt, a pezsgő megmelegedett, de ettől sem lettem dühös, mint máskor, hanem vigyorogva megtörülköztem, és szaladtam a puha ágyamba, ami azon az éjjelen annyi szép álmot ígért nekem. Másnap reggel én voltam az első a munkahelyemen. Alig vártam, hogy a főnök megérkezzen. Erősnek, és határozottnak éreztem magam, és végtelenül boldognak. Végre betoppant. Arca szürke, szemöldöke összevonva, a földet bámulta, és berontott a szobájába. Az ajtóból még visszaszólt, hogy kereste-e valaki. – Nem kerestek – feleltem -, én viszont szeretnék beszélni veled. Elcsodálkoztam, milyen jegesen nyugodt a hangom. Máskor azt mondta volna, jó, majd később, talán délután, vagy holnapután, vagy kiskedden. Most viszont kikerekítette a szemét, rám nézett, mintha sose látott volna, és így szólt: – Parancsolj. Bementem a szobájába, és becsuktam az ajtót. Kérdés nélkül leültem a fotelba. Addig a pillanatig sose ültem a foteljában, mindig csak az íróasztala mellé tolt széken szorongtam a kis jegyzetfüzetemmel, és alig vártam, hogy felpattanhassak, és menekülhessek. Most viszont hátradőltem, kényelmesen, ráérősen. Volt egy pillanat, amikor megtorpant. Képtelen volt eldönteni, hogy reagáljon erre, ott toporgott az asztalánál a főnöki trónja körül, aztán gondolt egyet, és mégis csak mellém ült a kanapéra. – Mi a helyzet, Bora? – kérdezte. – Hogy vagy? Jól nézel ki. – Köszönöm – mondtam, és belül nevettem, hogy ennyi év után ezt is most hallom tőle először. – Felmondok – mondtam olyan könnyedén, mintha azt mondtam volna, hogy tegnap sokat túlóráztam, de végül befejeztem a sajtóanyagot. Azt hiszem, még mosolyogtam is. – Parancsolsz? – kérdezte ugyanolyan nyugodtan. Nyilván tényleg nem hallotta tisztán. Vagy csak nem akarta. Sosem azt kérdezte, hogy tessék, mindig azt mondta: parancsolsz? Mintha merne itt rajta kívül bárki parancsolni. – Annyit mondtam, hogy felmondok. Elmegyek. Szeretném, ha megbeszélnénk a részleteket. Ekkor végre kezdte felfogni a szavaim értelmét. Úgy nézett rám, mintha hirtelen szarvaim nőttek volna, vagy vámpírfogam. – Micsoda? Felmondasz? Megőrültél? Ez valami vicc? Aztán felállt, az asztalához rohant, beült a trónba, úgy folytatta: – Mert ha valami hülye vicc, akkor most tisztázzuk, mert nem érek rá viccelődni. Rengeteg dolgom van, ki se látszom az értekezletekből, te is jobban tennéd, ha szépen nekilátnál a feladataidnak, mert, ugye, jól sejtem, hogy jócskán van elmaradásod. Igaz? – Nincs elmaradásom – feleltem. – Minden határidős anyagot megcsináltam, ide tettem az asztalodra. És egy termetes kupacra mutattam. – És nem vicceltem. Tényleg felmondok. Rám bámult, hogy jól hallja-e, igyekezett nagyon dühös arcot vágni, hátha megrémülök, és visszavonulok, de miután látta, hogy hiába, tárcsázni kezdett. Csak úgy vibrált körülötte a levegő. – Jó, akkor hívom a humánpolitikát. A szomszéd szobában megcsörrent a telefon. Az én asztali telefonom. Nem mozdultam. Lecsapta a kagylót, aztán felvette, és újratárcsázott. Megint megszólalt a kinti telefon. – Szerintem az én számomat hívogatod – mondtam csendesen. Belül meg majd megpukkadtam a nevetéstől, hiszen ez is bizonyította, hogy működött idáig a mi kapcsolatunk. Ha bajban volt, ha meg kellett oldani valamit, azonnal engem tárcsázott. Automatikusan engem hívott most is. De hiába. Zavarba jött, és megnézte a humánpolitika számát. Kért egy időpontot, amikor mindketten átmehetünk. Aztán, talán mert a telefonálástól kicsit lecsillapodott, azt mondta: – Nem tarthatlak vissza, ha el akarsz menni. Nem tudom, mik a terveid. De gondold meg jól. Én azt hittem, jó csapat vagyunk. Folytatjuk! Az előző részeket itt olvashatod! >>>