Shámi táncművésznő. Tanárképzőt végzett, tanult pszichológiát és grafológiát is, az élete azonban a tánc. Hatalmas tudású, tapasztalt táncos és oktató, akinek hastánc (lélek-testtánc)-óráin tanítványai megélhetik, kiteljesíthetik nőiségüket.
– Tanárképző, pszichológia, grafológia? Hogyan kerültél kapcsolatba a hastánccal? – Mindig emberekkel foglalkoztam, és a tánc is az egész életemet végigkísérte. Több volt számomra, mint hobbi, nagyon mélyen foglalkoztatott. Kipróbáltam a néptáncot, a rock and rollt, a hip-hop-ot, a latin-amerikai táncokat, a jazzbalettet. Túl sok energiát nem kellett befektetnem, belülről ráéreztem ezekre a táncokra. Mehettem volna fellépésekre, versenyekre, de ez nem vonzott. Alapvetően koreográfiaellenes vagyok. A zenének ritmusa, lelkülete, gazdag érzelemvilága van. Ha azonosulunk vele, átengedjük magunkat a felszabaduló érzéseknek, akkor önkéntelenül is elkezdünk mozogni a zene ritmusára. Az előre megszabott koreográfia kimerevíti a mozdulatokat, kizárja a spontán lendületet és az improvizáció által kínált mélységeket. Amivel most foglalkozom, az a lélek-testtánc, én neveztem el így. A szellemi háttere is az én hosszú évek alatt kifejtett munkám és megtapasztalásom. Egyszerűsítve nevezhetjük hastáncnak is. De különbséget kell tenni a show-elemekkel teleszőtt színpadi divat-hastánchoz képest. Ennek a táncnak sokkal mélyebbek a gyökerei, sokkal egyetemesebb annál, mint hogy kijelentsük, hogy Törökországból, Egyiptomból, stb. származik, vagy hogy kizárólag az arab kultúra része. A földrajzi határokat el kell felejteni, a kultúra ezeket nem ismeri. A lélek-testtánc ötvözi többek között a hastánc, a honfoglalás-kori táncok, az indián, indiai, afro-táncok elemeit. Ez a tánc hatalmas energia, ezt éljük át közben. Az energia bennünk van, a tánc ezt éleszti fel és forgatja meg. Másrészt maga a tánc is gerjeszt energiákat, illetve kívülről is kapjuk a tánc által. A zene csak egy jó értelemben vett eszköz, hogy mindezt előmozdítsa. A zene érzelmeket vált ki bennem, így könnyebben tudok megmozdulni. Egy idő után eggyé válok vele, így elindulnak az energiaáramlások. De a csend „hangjaira” is lehet táncolni. Gondoljunk csak a thai chi-ra, a lassított harcművészetre. Ott sem mindig zenére mozognak, hanem befelé figyelnek. Ez tulajdonképpen meditáció.
A tánc is az egyik legősibb meditációnk. Az ember mindig táncolt a történelem során, minden kultúrában. A tánchoz tartozó legősibb zene pedig az, amikor ütjük a ritmust. Miért áll ez ilyen közel az emberhez? Mert benne rejlik a szívdobogás. Magzati korunkból hozzuk ennek a hangnak az emlékét. A ritmus maga a szívdobbanás. Ahogy a csecsemőt megnyugtatja az édesanyja egyenletes szívdobogása, úgy nyugtat meg minket a zene ritmusa. Az sem véletlen, hogy a fiatalok szinte transzba esnek a monoton diszkóritmusokra. A hastánc (lélek-testtánc)-ban is előjönnek az ősi mozdulatok. Ez a tánc fantasztikus felfedezés, egy hosszú folyamat. Minden egyes pillanatában érzed, hogy több leszel. Először is feltöltődsz energiával. Azután érzelmeket mozdít meg, kavar fel, mint egy meditáció, vagy egy reinkarnációs utazás. Sokat beszélgetek a lányokkal órák után, elmesélik az érzéseiket, élményeiket. Gyakran előfordul, hogy valakinél szemléletmód-váltás következik be, itt indul el a spirituális úton. Fontos, hogy az érzelmeket átéljük a táncban és az életben is. A fájdalmat, a rossz hangulatot is engedjük átáramlani magunkon. A kellemetlen élményeken gondolkodjunk el, hogy rájöjjünk, miért volt fontos számunkra az a tapasztalat. Lehet, hogy nem tudjuk azonnal összerakni a képet, a „kirakós játék” darabkái csak lassan kerülnek egymás mellé. Ez a stúdió is így született meg. 15 évvel ezelőtt költöztem Nagymarosra, és úgy gondoltam, soha nem fogok visszaköltözni a fővárosba. A körülmények azonban úgy alakultak, hogy végül visszatértem, és itt, a Mester utcában alakítottam ki egy stúdiót. A lélek-testtáncon kívül tanítani fogok hastánc-aerobikot, színpadi táncos „trükköket” eszközökkel (fátyollal, dobbal, kéz-cintányérral, legyezővel), illetve pantomim-szerűen. Ez utóbbival azt szeretném megtanítani, hogy a tánc ne csak a testről szóljon, hanem a lélekről, az érzelmekről is. Keleti táncokat is tanítok majd, ezeknek a kifinomult mozgásrendszerét, energiáját szeretném átadni. További tervem a tánc a csend hangjaira, azaz a zene nélküli tánc. A külvilág zajait kirekesztem, és csak arra figyelek, hogy a bensőm mit diktál. Szeretném kipróbálni a tánctanítást siketekkel is. Őket nem könnyű megtanítani táncolni, mert a hallók nem tudnak mit kezdeni a siketek esetleges mozgáskoordinációs nehézségeivel. Én a saját világuk szerint szeretném megtanítani őket harmonikusan mozogni. – Hogy állt össze a kép, ami miatt visszajöttél Budapestre? – Magánéleti változás is közrejátszott ebben, nem úgy alakult a kapcsolatom, ahogy szerettem volna. Ám egy ideig nem jöttem rá, hogy be kell fejeznem. Korábban kizártnak tartottam, hogy visszaköltözöm Budapestre. Csakhogy a körülmények is folyamatosan változnak, és mi magunk is változunk, fejlődünk. Én híve vagyok a változásnak, ami lejárt, azt le kell zárni, el kell engedni. Ha egy idejétmúlt dolgot dédelgetünk, elszalasztjuk a lehetőségét annak, amivel foglalkoznunk kellene helyette. Ha egy lejárt párkapcsolatban élünk, és nem lépünk tovább, akkor a következő jobb kapcsolatot, az Igazit mulasztjuk el. Ha beleragadunk egy túlhaladott helyzetbe, akkor nem jutunk el a következő lépcsőfokig, ami minőségi változást jelentene. Ez mindenre igaz: párkapcsolatokra, munkahelyre, szellemi fejlődésre.
– Említetted, hogy koreográfia-ellenes vagy. Miért? – Koreográfiára is szükség van, de nem szabad túlmisztifikálni. A koreográfia az irányítottság elfogadása. Ebből fakad az is, hogy nem merünk változtatni az életünkön. A koreográfia beidegződik, nem tudsz belőle kilépni. Bármilyen zenét hallasz, mindig ugyanazt a néhány lépést alkalmazod, és nem belülről fakadóan mozogsz. – Kapsz visszajelzéseket arról, hogy a hozzád járók élete pozitív irányban változott?