Letűnt civilizációk: Atlantisz, Mu és Lemúria

Vannak, akik komolyan hiszik, hogy az emberiség történelmének egy előző, varázslatokkal, mágiával teljes csodálatos szakaszában hatalmas erőket birtokoltak az emberek. Nem volt szükségük szénhidrogének kitermelésére, a földfelszín erőszakos megbolygatására, ezért nincs látható nyoma tevékenységüknek, ugyanakkor a földgolyó egészén nagyon is egybehangzó ismeretanyag létezik róluk, elsősorban legendákban, mondákban és szórványos tárgyi emlékekben. Az elmélet hívei szerint az emberiség egykori kiemelkedő vezetői, az atlantiszi mágusok, illetve a velük szembenálló lemuriaiak a hatalomért folytatott vetélkedésük során óvatlanul olyan kozmikus erőket szabadítottak a Földre, mely aztán katasztrófák sorozatát hozta, és csapás csapás után érte a bolygót. Mások a természeti katasztrófa teóriát vallják, s inkább egy, legalább 10 kilométer átmérőjű meteor becsapódását tartják valószínűnek, amely óriási sebet ejtett a földgolyón, romba döntve a körülbelül 15-17 ezer évvel ezelőtt virágzó kultúrákat.

Özönvíz-mesék

Egyes elképzelések szerint egy kisbolygó (talán az egykor a Mars és a Jupiter közti pályán keringő Phaeton) ütközött bolygónknak, s ennek következménye lett a mágneses sarkok eltolódása, a Golf-áramlat irányváltoztatása, a feltételezett Atlantisz pusztulása, a szibériai mamutok ezreinek hirtelen jégbefagyása. Egy ilyen ütközés hatására, ha az idegen égitest tengert ér, egyes számítások szerint 5000 méteres árhullám keletkezhet, amely akár többször is körbeszáguldhatott az egész földtekén, gyakorlatilag csak a legmagasabb hegycsúcsokat kímélve, s ott téve lehetővé a csekély számú túlélő megmenekülését. Lehet, hogy ez az esemény ihlette a világ összes vízözön-legendáját? A sumér eposzokban vízözön előtti városokról esik szó. Az amerikai kontinens 30 indián törzsének mindegyikében tükröződik valamilyen formában a katasztrófa emléke, Alaszka tlingit indiánjai azonban csak árvízről tesznek említést. Babiloni, azték, indiai, burmai, kínai, óceániai szövegekben, mítoszokban is szólnak árvízről, vízözönről, s a baj előrejelzéséről. Atlantisz megszállottjai – Platón híres leírása óta, amelynek forrásaként egyiptomi papokat jelöl meg – főként az Atlanti-óceánt gyanúsítják egy hatalmas földrész bekelbelezésével, s azt sejtik, ennek egyik települése valaha a Kanári-szigeteken volt. A vélemények megoszlanak, egyes geológusok szerint az elmúlt 15 600 évben nem lehetett olyan vulkánosság, amely például Atlantiszt megsemmisíthette volna, ám az óceán aljzatát több expedíció is vizsgálta, és francia tudósok a tenger mélyéről olyan lávaszerű bazaltos kőzeteket hoztak a felszínre, amelyek egyértelműen a szabad levegőn szilárdultak meg, korukat pedig a 10-14 000 évvel ezelőtti periódusba teszik. Demográfiai vizsgálódások szerint is valami mégiscsak történt, hiszen a Föld lakossága az i.e. 11 800 és 11 600 közötti évekig állandóan nőtt, majd hirtelen rohamosan csökkent, és csak az i.e. 8000 körüli évektől nő újra. Egyes népek időszámítása is azt sugallja, hogy egy kritikus ponttól kezdték mérni az új világidőt. Az ősi indiai naptár kezdőpontja Kr.e. 11 652, a majáké pedig Kr.e. 11 653. Geológiai, őslénytani kutatások is arra engednek következtetni, hogy szó szerint egyik napról a másikra is bekövetkeztek kataklizmák a Földön a szóban forgó időszakban. Világméretű áradás söpört végig a bolygón, s a klíma is megváltozott. Később – a mítoszok szerint – a túlélők előjöttek rejtekhelyükből, s örömmel látták, hogy visszatértek a rég nem látott istenek, új ajándékokkal és tudással.

Túlélő istenek

Lehet, hogy valaha egy időben több eltérő szintű fejlettségű nép élt a Földön, s azok, akik előre látták a veszélyt, megpróbálták figyelmeztetni a többieket? Lehet, hogy a megmenekülő tudósok vitték el az ismeretek töredékét a túlélő, de kisebb tudású népekhez? A kérdésekre nincs hiteles válasz, de gondoljuk csak el, mi maradna meg a mi híres mai civilizációnkból, ha olyan katasztrófa érné, mint ez a valamikori lehetett? A mítoszok is arról mesélnek, hogy egy emberpár menti meg az élőket, a Bibliában például Noé és felesége, Walesben Dueiwen és Dueiwich, az íreknél Bit és Birren. Máshol olyan „istenek” segítették a túlélőket, mint például a kohászat és a mezőgazdaság tudományát a mexikói indiánokhoz elhozó Quetzal-coatl. Az emberek szívesen hisznek abban, hogy nagyszerű lények leszármazottai. A különböző népek mítoszai olykor meghökkentő elemeket tartalmaznak az emberiség eredetét, s a tudását magyarázó történetekben. Az arizónai hopi indiánok például emlegetnek egy, a Csendes-óceánba merült kontinenst, amelyet Kasskarának hívnak. Ebből, amikor elsüllyedt, csak a Húsvét-szigetek maradtak fenn. A hopik egy vezetőjét, Fehér Medvét sikerült szóra bírni, aki elmondta, hogy két földrész népeinek háborújával kezdődött a pusztulás. A megmenekülésben nagyhatalmú lények, a kacsinák segítették őket. Ma is készítenek kacsina-babákat a tiszteletükre, ezek űrsisakos, szkafanderes lényekre emlékeztetik a szemlélőt. A brazíliai mongulala törzs története is bővelkedik csodás eseményekről, idegen lényekről szóló beszámolókban. Nagyhatalmú idegenek jöttek egy Svertának nevezett őshazából. Az ősatyák családostul érkeztek, de hatszáz év után visszatértek otthonukba. Az idegenek madárnál gyorsabban repültek, mágikus köveikkel a távolba néztek, és nagyszerű föld alatti lakóhelyeket hoztak létre. Az istenek távozását úgy írják le: „elhamvadt aranyfejű hajójuk, mint a csillag az égen”. A túlélők élet-és tudásmentő missziója hozta létre az olyan, máig is csodálatot keltő, hatalmas építményeket, mint az egyiptomi és a közép-amerikai piramisok. Kis szépséghiba, hogy ezek több ezer évvel a feltételezett atlantiszi pusztulás után épültek – de az ilyesfajta időeltolódások a rajongókat nem tántorítják el.

Lemuria, a titkos föld

Máshol is volt titkos birodalom, nemcsak az Atlanti-óceánban. XIX. századi tudósok vetették fel egy elsüllyedt kontinens létezésének gondolatát, hogy megmagyarázhassák az Indiai-óceán környéki flóra és fauna szokatlan eloszlását. A lemur (maki) főleg Madagaszkár szigetén él, kis számban a közeli Afrikában, ezenkívül azonban Indiában és a Maláj-félszigeten is megtalálható. Más állat és növényfajok esetében ugyancsak felmerült a kérdés, hogyan jutottak át az Indiai-óceánon? Az adódó válasz: egy földhídon át, amely az Indiai-óceánban a jelenlegi Seychelle-Mauritiusi platón terült el. A vitához a geológusok is hozzátették a maguk érveit, rámutatva egyes közép-indiai, valamint dél-afrikai sziklák és kövületek közti hasonlóságra. Megszületett az Afrikát Indiával összekötő, új kontinens, amely Philip Sclater angol zoológus javaslatára a Lemuria nevet kapta. Az, hogy ez az eltűnt kontinens volt az emberiség bölcsőjének egyik lehetséges helye, sok okkultista számára ellenállhatatlan gondolat volt, s világegyetemükben Lemuria Atlantisz mellett foglal helyet. Madame Blavatsky (1831-91), a teozófia megteremtője, titkos tanítókon keresztül kapott kinyilatkoztatás alapján leírta, hogy az ember hét törzsfajon keresztül fejlődött ki, ezek közül a harmadik a lemuriaiak faja. Ezek az ősi lények óriási, majomszerű teremtmények voltak, némelyiknek négy karja volt, míg másoknak egy harmadik szeme hátul a fején. Telepátia révén érintkeztek, s noha tulajdonképpen agyuk nem volt, akaratukkal a szó szoros értelmében hegyeket tudtak elmozdítani. William Scott Elliott, Blavatsky követője már azt mondta, hogy a lemuriaiak csaknem 4,5 m magas, barna bőrű lények voltak. Lapos, homlok nélküli arc, előreugró áll jellemezte őket. Feltűnően távol ülő szemükkel a madarakhoz hasonlóan oldalra is láttak. A lemuriaiak ráadásul valamikor tojásrakó hermafroditák voltak, végül azonban az emberhez hasonló módon szaporodtak. Amikor állatokkal keveredtek, s megszülték a majmokat, a természetfeletti lények, akik addig támogatták őket, megtagadták tőlük a további segítséget. A Vénuszról érkezett „Lángok ura” megfosztotta a lemuriaiakat a halhatatlanságtól és az újjászületéstől, és éppen amikor emberré váltak, Lemuria a tenger mélyére süllyedt. Az okkultisták szerint a lemuriaiak leszármazottai ma is élnek, ők az ausztrál bennszülöttek, a hottentották és a pápuák. Egy angol újságíró, Edward Lanser még a Los Angeles Time Starban is megírta 1932. május 22-én, hogy találkozott lemur utódokkal. Egy új sztori reményében Lanser az afrikai Shasta-hegyhez utazott, ahol meséltek neki egy hegyoldalban rejtőzködő titokzatos faluról, ahol még senki nem járt, csak egy nagy látcsővel figyelték a lakóit. Ezek a lemuriai ivadékok a cikk szerint „magas, nemes arcú, rövidre nyírt hajú férfiak. Mezítláb járnak, s makulátlan fehér ruhát viselnek”. Szertartásaikat elpusztult földjük, Lemuria emlékére tartják. Több ezer éve észrevétlenül élnek Észak-Amerikában „a tibeti mesterek titkos erejének” felhasználásával, amely képessé tette őket arra, hogy beleolvadjanak környezetükbe, s láthatatlanná váljanak, amikor csak akarják. Nyilván ez lehet az oka, hogy senki nem találja őket.

Mu, az emberiség bölcsője

Természetesen a harmadik óceán sem maradhat ki, ha az emberiség ősi földjét keressük. Az úttörő munkát a 19. század végén egy James Churchward nevű katonatiszt végezte, aki az indiai hadsereg hadnagyaként egy hindu főpap tanítványa lett, aki megismertette őt állítólagos szent egyházi iratokkal illetve ősrégi agyagtáblákkal. Ezeken egy Anyaországnak nevezett eltűnt birodalomról olvashatott. További kutatások szerint Mu egy hatalmas, három részből álló terület volt, amely Hawaiitól északra terjedt, déli határait pedig a Fidzsi- és Húsvét-szigetek vonala alkotta. Mu birodalmában a lakosság fényűző otthonokban élt, az emberek óriási, faragott, nyitott tetejű templomokban imádkoztak, műveltek voltak, kitűnő építészek és hajósok kerültek ki közülük, hihetetlen méretű, egyetlen kőből faragott szobrokat, emlékműveket állítottak fel, útjaikat pedig úgy kövezték le, hogy a rések között egyetlen fűszál sem tudott előtörni. Az uralkodó faj csinos, nem egészen világos bőrű, lágy nézésű, sötét szemű, sima hajú nép volt. Sajnálatos, hogy ez a gyümölcsöző világ vulkanikus tüzek hamujává lett, s olyan tomboló lángok pusztították el több hullámban bekövetkező szerencsétlenségek sorozatában, amelyek három mérföldnyi magasba törtek. A kevés túlélő megvetette lábát Indiában, Mexikóban, Dél-Amerikában Hawaiin, a Fidzsi-szigeteken, a Húsvét-szigeteken, illetve a megmaradt kis déltengeri szárazföldeken. A több, mint száz évvel ezelőtti „hiteles leírások” után a Mu iránti érdeklődés ellanyhult, ám napjainkban kutatók egy lehetséges Csendes-óceáni civilizáció nyomait keresve érdekes eredményekre bukkantak. India ókori, csodálatos és titokzatos Muhendzso Daró-i kultúrájának terméke például az a képírás, amellyel gyakorlatilag tökéletesen megegyezik az, amit a Húsvét-szigeteken találtak. Kérdés, miképpen juthatott el ez az írás szinte változatlan formában az óceán túlsó végére? Ugyancsak titok fedi a csendes-óceániai szigetvilágban Nan Madol eredetét. A tengerre épített, mesterséges szigeteken álló hatalmas városnak ma csak nyomai lelhetők fel, egyesek szerint az elsüllyedt Mu fővárosa lehetett.

A magyarok eredete

Vannak mai táltosok Magyarországon, akik azt tanítják, hogy bár Mu kontinense Kr.e. 11 531-ben eltűnt az óceán mélyén, emléke nem halványult el, sőt a magyarokban nagyon is él. Mu szigetére ugyanis legalább 70 ezer évvel ezelőtt idegenek érkeztek a Szíriusz csillagképből, akik tudással ajándékozták meg az itt élő népet, és megbízták őket, hogy ezt a tudást, a fényt vigyék körbe az egész Földön. A birodalom pusztulása után a menekülőkből lett az egyistenhívő maja nép – amely egyesek szerint a „magya” vagy magyar nép őse. E civilizáció rendkívül magas fokú technikai és szellemi, spirituális tudás birtokába jutott. Hajókat építettek, elindultak nyugat felé, és szellemi gyarmatokat hoztak létre az egész világon. Elérték a mai India, Kína területét, az amerikai kontinensen pedig kiépítették a maja birodalmat. A bizonyítékok? A maják formakincsében egyesek szerint ott vannak azok az ornamentikai elemek, amelyeket a magyar nép ma is használ, de megtalálható – állítólag – a magyar népdalokra jellemző hangzásvilág, a pentaton zene, a tulipános láda, és sok ősi szó. A tudást tehát az egész világon a Mu földjéről elszármazott „magya” nép sugározta szét. A szigorú tudományos kutatás mai bizonyítékai persze nem elegendők arra, hogy megbizonyosodjunk az elsüllyedt ősi birodalmak létezésében. Ám az emberek mégis szeretnek hinni csodás eredetükben – hiszen mégiscsak tetszetősebb a gondolat, hogy istenek ivadékai vagyunk, mint a lehetőség, hogy majmoké.