Szabadi Kata vagyok, tizennégy éves, nyolcadikos tanuló. Amikor még kicsi voltam, történt velem egy csoda, amit azóta se tudok megmagyarázni. Bárhol, bárkinek elmesélem, mindig megbánom, mert az illető tettetett csodálkozással, kissé zavartan mosolyog, és
Szóval mindenki azt gondolja, hogy tiszta hülye vagyok. Pedig nem valami ákombákomos, varázspálcás, repülő nyulas abrakadabra történt velem, hanem nagyon is hétköznapi dolog, ami a mosással kapcsolatos. Szóval, azt hiszem elsős voltam, legfeljebb másodikos, és töltőtollal kellett írnunk az iskolában. A töltőtollnak az a hátránya, hogy a benne lévő tintapatron valahogy mindig kiereszt, és akkor minden csupa tinta lesz tőle. (Előnye nincs.) Szóval nekem is volt töltőtollam, ami önmagában még nem baj, viszont lett egy pulcsim is. Vagyis egyik este anyu boldog arccal jött haza, hogy nézzem meg, milyen gyönyörű pulóvert vett nekem egy vagyonért. (Anyu mindenre azt mondja, hogy egy vagyonért vette, pedig kizárólag akciókon meg turkálókban szokott vásárolni, apu szerint ez a hobbija.) A pulcsi egyébként tényleg elég jól nézett ki (már az akkori, dedós ízlésemhez képest), a lényeg, hogy akkor nagyon tetszett: kukoricasárga, kötött garbó. Már akkor is úgy voltam vele, hogyha volt egy kedvenc cuccom, akkor az le se rohadt rólam, éjjel-nappal abban voltam. A sárga pulcsit is hordtam egyfolytában vagy egy hétig, amikor megtörtént baj. Belekönyököltem egy tintapacába. Mivel a pulcsi vastag volt, és jó puha, úgy szívta be a tintát, mint az itatós, és szétterült a könyökétől a csuklórészéig. Legszívesebben bőgtem volna (na jó, tényleg bőgtem), hogy tönkrement a gyönyörű kukoricasárga pulóverem. Ráadásul rettegtem, hogy anyu leharapja a fejem, mert ugye egy vagyonért vette, és a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak rá (mert én mindent csak tönkreteszek, és tékozlok, meg pazarlok, és rombolok, és nézzem meg a szobámat, a szekrényemet, a fiókomat, a táskámat, arról nem is szólva, hogy mi van az ágy alatt, blablabla). Na jó, tudom, nem olyan nagy ügy: ki kell dobni egy pulcsit, miközben ordít az ember anyja, na bumm, volt már ilyen. De akkor, hétévesen, azt hittem, belehalok. Ahogy hazaértem, eldugtam az ágyneműtartóba, aztán este, amikor már mindenki aludt, kiterítettem az ágyam végébe úgy, hogy a tintafoltos ujját ne lehessen látni. És imádkoztam. Megkértem az Istent, Jézust, Szűz Máriát, és még egy csomó Szentet, akiknek a neve az eszembe jutott, hogy csináljanak valami csodát, és tüntessék el reggelre a foltot. Reggel első gondolatom a pulcsi volt, odaugrottam, megnéztem, forgattam, huzigáltam, nyújtogattam, ráztam, sehol a paca! Esküszöm! És vizes se volt, mintha valaki kimosta volna. Eltűnt. Ennyi. Tudom, hogy senki nem hiszi el, de így van. Nem tudom, az ima meg a varázslás egy és ugyanaz-e, de hogy csoda történt, az biztos. Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy mivel már nem kellett félnem, hogy anyu gutaütést kap, elmeséltem neki az egész tintapaca ügyet, és megkérdeztem, ő mosta-e ki titokban az amúgy állítólag kimoshatatlan foltot. Mosolygott, és azt mondta, hogy nem. Persze, most lehetne azt gondolni, hogy azért mosolygott, mert titokban mégiscsak ő mosta ki, és azért nem mondta el, mert meg akart hagyni engem ebben a varázslatos álomvilágban, de ezt csak az gondolhatja, aki nem ismeri az anyukámat. Az én anyukám ugyanis, aki egyébként nagyon rendes, jó asszony, egészen biztosan nem bírná ki, hogy az orrom alá ne dörgölje, hogy lám, már megint nem tudtam vigyázni a ruhámra, hiába kért meg rá szépen, és lám, már megint neki kellett kisikálnia, és hogy milyen nehéz volt, mert a tinta sehogy se jön ki, és ő mégis ki tudta mosni, blablabla. Szóval, aki ismeri az anyut, az tudja, hogy képtelen lett volna titokban tartani a jócselekedetét, nem hogy még mosolyogni is. Vélhetően azért mosolygott, és maradt olyan nyugodt, mert azt hitte, hogy csak álmodtam az egészet tintapacástól, eltűnt foltostól. Hát, ennyi az én csodám. A sorozat előző részeit itt olvashatod: Egy pohár víz >>> Valaki ott volt velem >>> Váltsd valóra az álmodat! >>> Apa búcsúzott tőlem >>>