Mi jellemzi a karmikus kapcsolatokat? Paulinyi Tamás cikkéből választ kaphatunk a kérdésre!
Emberként létezni, jobbára azt jelenti; – emberek közt létezni. Születésünktől halálunkig, életünk legmeghatározóbb hatásait embertársaink gyakorolják ránk, emberi kapcsolataink jelentik legnagyobb örömeinket és megpróbáltatásainkat. De vajon miért is van ez így, miért ilyen fontosak számunkra a másokkal való viszonyok, és ha ezekben az interakciókban valóban életünk kegyelme rejlik, miért züllenek kapcsolataink gyakran olyan szintre, amilyet leginkább az óvodások közötti csetepatékban tapasztalhatunk? A válasz talán egyszerűbb, mint gondolnánk, csak lelkünk és sorsunk egyszerű rugóit kell látni és megérteni hozzá.
Emberi játszmák. Sokunknak erről a kifejezésről – nem véletlenül – Eric Berne méltán híres és ismert, azonos című pszichológiai értekezése jut eszébe, amelyben társas kapcsolatainkat alapvető jellemzőik szerint kategorizálja. Berne játszmatípusait elismerve, ezeket a különös viszonyokat azonban magasabb szempontok szerint is megvizsgálhatjuk. Az ezoterikus szubkultúrákban divatossá vált Karma fogalma például azt sejteti, hogy találkozásaink és kapcsolataink kihívásai nem véletlenek, legyenek ezek akár a születéssel meghatározott családi környezettel, vagy a fiatal és felnőttkori társkapcsolatokkal összefüggőek.
Ez a felfogás alapvetően azt sugallja, hogy egy olyan emberi színjátéknak vagyunk szándékoltan választott szereplői, amelyben a résztvevők üzeneteket és feladatokat nyújtanak át egymásnak sorsuk beteljesítéséhez. A Karma fogalma mégis magyarázatra szorul, ugyanis legtöbbünk számára valamiféle végzetre, letörlesztendő bűnre utal, ami akár előző életek távlatából kísérti jelenünket. A Karma, érettebb felfogásban, mégsem a bűn és bűnhődés vak eszközének, hanem jóval inkább a jelen iránytűjének tekinthető, ami társas kapcsolatainkban is egyfajta türelmes pedagógiát képvisel. Miután azonban pedagógiát feltételezve annak a célját is látni kell, ez itt, a magunk számára sem átlátható tévedésekből való mielőbbi felébredés lehet.
Életünk idejének és társas pillanatainknak a zöme ugyanis nem a boldogság és a harmónia magasabb nívószintjein telik, hanem téveszméinkből adódó öntudatlan reakcióinknak és hézagos önismeretünkből fakadó projekcióinknak, kivetítéseinknek megfelelően. Ebben elsőrendű összetevő a tudatos egó lehet, ami megszokott helyzetében több félreértésre, mint megértésre ad okot, mindenek előtt saját indítékainak homályos volta miatt. Személyiségünk, énképünk ugyanis saját védelmében inkább játszmákat indít a másik – mások – felé, mintsem határait feloldva a megértéssel és a szeretettel felnőtt mód alakítaná át magát. Ez az út ugyanakkor mindnyájunk előtt nyitva áll, és természetesen az esetek egy részében – hálistennek – gyakoroljuk is.
Ezeket a lépéseket megtenni leginkább egymásnak segíthetünk, sokszor éppen a megadással, az önátadással fegyverezve le magunkat és a másikat. Ez már nem az ítélkezések, a büntetések és a védekezések csatatere, hanem a másikra és a magunkra figyelés boldogságot építő dimenziója. Mindez nyilván a klasszikus pszichológia szempontjai szerint is átlátható, a karmikus felfogásban azonban a kapcsolatokban szereplő személyek találkozása nem véletlen. A Karma hagyományos tanítása szerint azok sorsa fonódik össze az életekben újra, akik egymás felé még tettekkel „adósok”, más fogalmazás szerint, az egymástól tanulást még folytatni tudják. Ezt a sajátos sorsfelfogást megerősíteni látszanak a tudatról szerzett legfrisebb parapszichológiai ismeretek is, ami szerint lelkivilágunk mélyebb és összetettebb elvárásai, valóságformáló erőként a legképtelenebb emberi találkozásokat is képesek megvalósítani. Ebben az összetett szemléletben sorsaink útjait valóban „párkák szőhetik”, meghatározó kapcsolataink pedig testreszabott, kölcsönös nevelésként is felfoghatóak, melyek célja; – a játszmák boldogító játékká alakítása.