A szerelem valóban egybeforraszthat lényeket, egybehangzó vágyak erejével valóban befolyásolhat véletleneket és teremthet mágikus sorsfordulatokat.
A szerelem érzés és misztikum. A tudomány górcsöve alá venni már-már szentségtörés, evolúciós, fajfenntartási, idegingerületi, hormonális és szociális fogalmakkal körüljárni –a lényeget tekintve– reménytelen képtelenség. Ám ha érinthetetlenül hímporos pillangószárnyú röptét érző értéssel figyeljük, a boldogság égi üzenetét olvashatjuk ki belőle.
Szerelem. Boldog, vagy boldogtalan, – elvarázsolt állapot. Csendes, vagy önkívületig fokozódó, – a hétköznapi érdekek ésszerűségén túli. Aki szerelmes, tudja, mi annak lenni, aki nem az –vagy nem volt az–, hiába kérdezi. Leghűbb tolmácsa talán a költészet lehetne, ahol maga a szavak mögötti tűz, az üzenet zenéje lehet. A szerelem sajátosan módosult tudati állapot, mely beteljesülve a legnagyobb emberi boldogságok, beteljesülhetetlenül a legnagyobb szenvedések egyike lehet. De hát mi is a szerelem, hogyan és miképp, és vajon miért leszünk szerelmesek? Mi az a titok, ami áthatja kultúránkat és a költők ajkáról a legszebb szavakkal üzen?
Az ősi hagyományok szerint a két nem valaha egy volt, az osztatlan, a hímnős, az androgyn. Szétszakasztottsága óta –mint ahogy a paradicsomból kinnrekedtek a visszautat – így keresi egymást a két félember, –a férfi a nőt, a nő a férfit– a szerelem olvasztótégelyében az ősegység egybeforrottságát vágyva és remélve. De vajon valóban a szexus jegyében születhet-e csupán a szerelem, mit jelenthet ezentúl az azonos neműek, a dolgok, eszmék iránt szerelemmel rajongók érzelme, mire is mondhatjuk valójában azt, hogy ez már szerelem?
A szerelem a dolgok és lények tengerében talán olyan kiválasztott tárgyi viszonyát jelentheti a rajongásnak, olyan fókuszáltságát a vágynak és a más felé forduló figyelemnek, ami magunknak, egónknak akár saját önfeláldozásáig terjed. A szexualitás, vagyis az ösztönös fajfenntartás ősi igényén túl, oka lehet egy önmagára ébredő magányos tudat, egy önmagába gabalyodott egó önfeledtségre való vágya is, ami már csakis az emberi lelkiség sajátosságaként értelmezendő.
A tudat pedig a valóság nagy varázslójaként, ilyenkor kerülhet igazán teremtőereje teljébe, hiszen vágyaink megvalósulásának titkos dimenziói, lelki szándékaink egységességét tolmácsolják és tükrözik. A szerelmesek között az egymás felé forduló figyelem és az egymásra irányuló vágy, nyitva tarthatja az érzékszerveken túli észlelések folyosóit, mintegy távolságtól független folytonos közösséget, tudati egyhelyűséget nyújtva mindehhez. A szerelem valóban egybeforraszthat lényeket, egybehangzó vágyak erejével valóban befolyásolhat véletleneket és teremthet mágikus sorsfordulatokat. Mégis, mintha néha vak, néha oktalan lenne a szerelem ébredése, mintha ilyenkor rajtunk kívülálló módon születne vagy halna meg egy-egy szárnyaló érzelem. De vajon tényleg így van ez?
Meglátni és megszeretni. Szerelem első látásra. Ismerős fogalmak, azt jelentik, amit a villámcsapás, hirtelen fényt, ráeszmélést egy mindent elsöprő érzelemre. A szerelemre ugyanakkor nyitottnak kell lenni, a szerelmet hagyni, akarva hagyni, tudni kell. Az annyi házasság, család kudarcát jelentő másfelé való hirtelen fellángolások is döntés kérdésévé tehetők. Bár jóllehet ilyenkor nem a vaksors játszik velünk –hiszen a sorsformáló döntéseknek pszichológiai és sejthetően metafizikai okai vannak–, a döntés –mint mindig– ilyenkor is a miénk. Egy kimondott, vagy ki nem mondott szó, egy elkapott vagy kitartott tekintet mindenképp –ha jól-rosszul is–, de választott tett. A –nem tehetek róla, hogy szerelmes lettem – kijelentések, már a gyeplő elengedését sejtetik. Nem csoda, hiszen a szerelemben többek között ez a szép, a többnyire mégiscsak kicsinyes megfontolások fölé emelkedés, a napsütés magyarázatot nem követelő boldog bizonyosságának érzete.
Bár nem minden esetben szükséges része a szerelemnek a testiség –mint ahogy a testi kapcsolatok zöme is általában nélkülözi a szerelmet–, mégis a kettő egysége magasabb dimenziók boldogságát idézi. A magasabb dimenzió kifejezés itt nemcsak költői kép, hanem konkrétum, létünk immáron tudományosan is megközelíthető kiterjedéseit jelentve. A gondolatátvitel, a megérzések és még annyi más hasonló megfigyelés mind azt sugallja, lényünk nem ér véget testünk határainál.
Hogy érzéseink mérhetően milyen módon hatnak egymásra, hogy testünket milyen kommunikatív láthatatlan energiamezők veszik körül, valamint, hogy mit is jelent valójában a szerelem szikrázó szépsége, Paulinyi Tamás írásának következő részéből tudhatjuk meg.