Elveszteni nehéz, főként társat, szülőt, gyermeket, és legfőként ha meghal, vagyis elmegy visszavonhatatlanul. De vajon csak az élőket, az itt maradtakat köti még sokáig a vágyakozás az eltávozottakhoz, vagy odaát is léteznek kötések az evilági itt hagyottak felé?
A lélek továbbélését valló nézetek úgy tartják, hogy a gyászmunkát nemcsak az élőknek kell megszenvedniük, hanem a másik világba kerülteknek is meg kell tanulniuk az elengedést. Hogy az álmainkban felbukkanó halottaink valóban odaátról üzennek nekünk, vagy csak az emlékezés játszik fájdalmas játékot velünk, sokféleképpen értelmezhető…
Az elmúlás misztériuma
A halál az emberiség kezdete óta misztikus talány az élők számára, s noha vallások és metafizikák írnak a túlvilágról, az, hogy a test elmúlása után valójában mi vár ránk, a többség számára máig titok. Mondhatnánk, hogy a vallási tanítások erre nézve részletes tájékoztatást adnak, csakhogy a különféle túlvilágképek egyáltalán nem nevezhetők egységesnek, alapvetően mást tartanak a másvilágról, például az egyszeri létben vagy a reinkarnációban hívő nézetek. Az eligazodást tovább bonyolítják a legkülönfélébb spiritiszta irányzatok leírásai, amelyek médiumi közlésekből kiindulva a szellemvilág jóval szomszédosabb és átjárhatóbb közelségét hirdetik.
Egy dolog azonban minden idealista irányzatban közös, mégpedig az, hogy létünk a test halálával nem szűnik meg, csupán egy másik síkon folytatódik. Ezt az ősi belső emberi sejtést azonban nemcsak a hagyományok alapján tekinthetjük valósnak, hanem a legújabb kori olyan megfigyelések szerint is, amik a halál közelébe jutott emberek beszámolóiból vontak le meglepő következtetéseket. Ezek az úgynevezett halál-közeli élmények, amik legjellemzőbben a klinikai halál állapotában lépnek fel és a testi funkciók teljes hiánya közben is a legkiterjedtebb észlelésekhez vezetnek.
Az átélők ilyenkor kívülről látják magukat és a környezetüket, érzékelik mások gondolatait, majd egy másik idősíkon egy mindent felülmúló fényességben egyszerre látják addigi életük minden pillanatát. Ezt követően egy másik világban találják magukat, ahol elhunyt rokonaikkal találkoznak, azonban egy küszöbhöz érve visszazuhannak a testi létbe, és újra a földi környezetben ébrednek magukra. De vajon tényleg odaát jártak ilyenkor a „lelkek” és tényleg átléptek a világok kapuján?
A túlvilág bizonyítékai?
A halál-közeli élményeket átéltek beszámolói – közel félévszázados gyűjtésből összegezhetően – nemcsak egyetemesen azonosnak tekinthetők, de a testen kívüli élményekben történő igazoltan valós tapasztalások alapján a tudatot a testtől elválasztható entitásként láttatják. Ezt a mai tudományos szemlélet számára képtelen feltevést leginkább a tudományos parapszichológia tényei alapján tudjuk megközelíteni, ugyanis az érzékszerveken túli észlelések –úgymint a gondolatátvitel és a megérzések – azt sugallják, hogy tudati működéseink egy része csak magasabb tér-idő dimenziókban értelmezhető.
A tér és az idő megváltozása a halál-közeli élményekben alapvető tapasztalás, és érdekes módon egybevág sok vallási hagyománnyal is. Az egyiptomi és a tibeti halottas könyv leírásai szinte szóról-szóra jelenítik meg a testelhagyás, a fénylénnyel találkozás, az életáttekintés és a túlvilági síkra lépés stációit, de ugyanígy a legtöbb népi hagyományban is hasonló analógiákra bukkanhatunk. Az abba vetett hit például, hogy a halott lelke negyven napig még földi környezetben tartózkodik, sok kultúrában szintén egyetemleges.
Mai feltevéseink szerint a lélek – vagy, ha úgy tetszik a tudat – elválasztható a testtől, erre nézve már kvantummechanikai feltevések is születtek, például a Hameroff-Penrose elmélet, ami szerint a tudat tartalma sejtszinten olvasódik vissza egy univerzum szintű, külső tudattárba, ahol lenyomatként akár örökre megmaradhat. Ha pedig a folyamat megfordítható – például a klinikai halálból visszatértek esetében – akkor ugyanonnan újra visszatöltődik testi környezetébe, egy ideig még abban folytatva földi tapasztalásait.
De bizonyíték lehet-e mindez a túlvilági létet illetően? A szó szigorúan tudományosan vett értelmében nem. A paraképességek igazolt léte logikailag megkerülhetővé teszi a test nélküli tudat teóriáját, a halál-közeli élményekből visszatértek agya elméletileg például lehetővé teheti az élmények előérzetek útján történő „elővetítését”. A halállal és az elvesztéssel kapcsolatosan azonban mégsem a bizonyító elméletek, hanem a lelki történések és belső bizonyosságok az igazán lényegesek. Hogy mi is ebből számunkra – a Földön, testben élő emberek számára, arról Paulinyi Tamás írásának következő részében líraibb megközelítésben olvashatunk…
Paulinyi Tamás (www.szintezis.info.hu)
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
