Az emberi élet születés és halál között telik, örömökkel és szenvedésekkel, vágyakkal és kétségekkel, céllal és céltalansággal, amelyek leginkább életkorunktól meghatározottak. Ahogy az évek múltával gyorsul az idő, úgy gyarapszanak múltunk tapasztalatai, úgy változnak bennünk az értékek megítélései.
Egy kerek élet a megérkezést jelenti, a hazatérést az emberi bölcsességhez, ami ugyanakkor mindig és mindenki számára elérhető. Miért van akkor mégis annyi zátonyra futott, vagy helyét nem találó lélek a sorsban? Mi vezethet minket a boldogság felé, mik a valós értékek, mik lehetnek sorsunk útjelzői, az élet mérföldkövei?
Az élet értelméről filozófiák születtek és születnek, a jóról és a rosszról vallások tanítottak és tanítanak, az emberi lélek sokszor mégis tanácstalan. Élni pedig jó, vagy legalábbis jó lehet. Létünk minőségét nem életünk hossza fémjelzi, hanem a lélekből megélt pillanatok, amelyeket nem köt múlt és jövő, hanem csupán a beteljesített jelen. Ezt az egyszerű bölcsességet jobbára mégsem érezzük át, hiszen tudatunk az idő illúziójának rabjaként leginkább éppen a „most”-ot véti el. Nézzük meg hát, hogyan épül fel és alakul át időképünk a születéstől az élet végéig, hogyan alakulnak ki azok az értékrendek szemléletünkben, amelyek meghatározzák mindenkori jelenünket.
Az idő nehezen megragadható, szokott értelmezésében leginkább elvont és jellemzően emberi fogalom. Egy újszülött még nem ismeri a tegnapot és a holnapot, csakúgy, mint ahogy saját magát sem különíti el a környezetétől, elementáris létérzéseit még nem fedi el az én-, vagy a személyiségtudat. Ugyanebben az „időtlenségben” létezhetnek az állatok is, nem firtatva múltat és nem képzelve holnapot, hanem ezek nélkül – nagyobb teljességében – élve az örök pillanatot. Az emberi civilizációk és kultúrák létrejötte azonban éppen az emlékezés és tervezés képességének köszönhető, csakúgy ahogy az éntudatunk is a létünk pillanatainak egymást követő halmazaiból áll össze.
Életünk tehát az időtlenségből indul, s ahogy majd később meglátjuk, oda is tér vissza, az út azonban változatos és tanulságokkal teli. A gyerekkor évei az absztrakciót, a valóság fogalmakká tördelését tanítják meg nekünk, így a dolgoknak neve lesz, a szavak pedig lassan átírják a lét közvetlen érzékeléseit. Mindez persze elengedhetetlen az emberi kommunikáció működéséhez, de hogy mit vesztünk vele, idővel már észre sem vesszük. A gyermeki rácsodálkozás képessége szótárunk beteltével megkopik, így egy kutya, pusztán „egy kutya” lesz, mint ahogy például a nyár is egy négy betűvel leírható szóvá változik.
Még nagyobb csoda az idő képzetének megjelenése és természetessé válása, megjelenik a múlt és a jövő fogalma, amit csak mi felnőttek tartunk magától értetődőnek. Ezzel együtt alakul ki a mulandóság tudata, a rádöbbenés a felfoghatatlanra, vagyis arra, hogy létezésünk véges. Mindez a gyermeki lélekben még a beláthatatlanul távoli jövő árnya, ugyanis a gyerekek a felnőtté válást is pusztán elméletileg tudják elképzelni, világukban például az öregek külön emberi kategóriát képviselnek. Bár az elvesztéssel így is szembesülnek, a mások halála nehezen kötődik össze azzal, hogy ez velük is megtörténhet, sőt megtörténik.
A fiatalkor már a felnőttekre jellemző gondolatisággal szemléli a létet, ám a teljes élet képe, még mindig a messzi, kibontatlan jövőben létezik. Bár például a kamaszok elméletileg már tisztában vannak létük végességével, lélekben még mindig halhatatlanok, ugyanis a lehetőségek számukra még végtelennek tűnők. A felnövés észrevétlen marad, az öregedés még távoli, a test és a lélek útja még felfelé ível. Az igazi döbbenet a középkorú felnőttekre vár, akik átlépve életük választóvonalát, rájönnek arra, hogy a múlt visszahozhatatlan és megismételhetetlen. Ekkor derül ki valójában, hogy az élet nem a végtelen jövőben várakozik ránk, hogy a lét számos iskoláját jól-rosszul, de kijártuk, hogy napjaink nem számolatlanul teltek és telnek.
Ez a felismerés az emberek többségénél az elvesztés és a jóvátehetetlenség keserű érzésével társul, amit jó esetben a beletörődés tesz elviselhetővé. Pedig nem kéne így lennie, hiszen ez a felfogás reálisabb valóságot tükröz, az időtlenség képzete ugyanis az emberek tudatában olyan délibábszerű illúzió, ami leginkább halogatásokhoz vezet. Miről is lehet szó akkor az idő emberi látásmódjait illetően? Térjünk vissza az újszülöttek pillanatlétéhez, vagy gazdálkodjunk a jövő perceivel komoly felnőtt módjára okosan? Paulinyi Tamás cikkének folytatásában erre keresi majd a választ!
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
