Emberi kapcsolataink életünk legnagyobb kihívásait, egyben pedig legnagyobb fejlődési lehetőségeit jelentik.
A leginkább embert próbáló feladatokat ezek között is a nehéz emberekkel való viszonyokban találjuk. A kérdés legtöbbször az, hogy hol is húzzuk meg ama bizonyos határokat?
Határ. Ez a szó az emberi kapcsolatrendszerekben elsőre – az elzárkózás, az elfordulás és az el nem fogadás sajátos szinonímájaként -, pejoratív csengésűnek tűnik, pedig nem kell feltétlenül annak lennie. Társas lényekként már születésünktől kezdve szembesülünk azokkal a határokkal, amelyek normális esetben az együttélés fenntartható módjait tanítják meg. Ezek nyilvánvalóan korlátozások, továbbá dolgokról és viselkedési szokásokról is egyaránt lemondást jelentenek, ám újfent hangsúlyozottan, valami jobb érdekében.
Túl azonban az emberi játszmák pszichológiailag is átlátható és helyesen értékelhető összetevőin, az igazán nehéz emberi viszonyokat illetően a karma, vagyis egyfajta sorsszerűség működésének lehetősége is felmerül a spirituálisabban gondolkodók körében. Szülő és gyerek közt csakúgy, mint a párkapcsolatok tartósan nehéz helyzeteiben sokszor valóban úgy fest, hogy nem véletlenül „érdemeltük” ki egymást.
Akár a sorsban, akár a véletlenekben hiszünk, a konfliktusoktól terhes találkozásokat mégsem kell feltétlenül büntetésnek tekintenünk, ezekből ugyanis sokat tanulhatunk. Szélsőségesen rossz gyerekkorok válhatnak később erővé, reménytelennek és értelmetlennek látszó együttélések pedig meghatározó meglátások forrásává, ha felismerjük és megszabjuk azok optimális kereteit. A gyerekkorra nézve ez természetesen roppant nehéz feladat lehet, hiszen egy gyerek – mondjuk egy alkoholista családban – egyrészt a helyzetbe tulajdonképpen belenő, másrészt önálló és reálisan érvényesíthető döntését egy bizonyos életkor alatt nem tudja érvényesíteni.
Azonban, mint minden emberi szenvedésnek, a kapcsolatoknak is megvannak – meg lehetnek – az építő tanulságai, akkor is, ha az adott jelenükben nem látunk rá annak lényegére. Visszatérve a karma ideájára, mindez abban a szellemben érthető meg, hogy ami negatívum történik velünk, arra mindaddig szükségünk van, amíg tettekben, megvalósított változásokban mérhető módon nem lépünk túl rajta. Ez semmiképp nem nevezhető büntetésnek – még az előző életek tetteinek okozataként sem – pusztán arról van szó, hogy pedagógiai célzattal szembesülünk a még meg nem haladott rossz szokásainkkal. Mindez persze feltételez egy olyan – a fizikai okságon túli – rendező erőt, amely „tudja”, hogy mire van szükségünk, illetve azt is, hogy létezésünknek mik lehetnek a változtatásainkra váró „céljai”.
Ezek a spirituális vallásfilozófiákhoz sorolt nézetek ma már a tudományos parapszichológia oldaláról is megközelíthetőek, kísérletek tanulságaiból tudjuk ugyanis azt, hogy lelkivilágunk állapotai valóban valóságformáló erőkként működnek. Érthetőbben ez azt jelenti, hogy az alapvetően boldogabb állapotra törekvő embert, saját félelmei, szokásai és görcsös elképzelései akadályozzák annak elérésében, megteremtve önnön „démonait”, amiket ebben a felfogásban pszichés kivetítésekként értelmezhetünk.
Mindehhez hozzá téve azt, hogy tudatunk magasabb dimenziói – egyfajta közös lelki síkként –, sorsbeli találkozásokat kollektív emberi szempontok szerint is vezérlő, pedagógiai célzattal koreografáló hatásként működhetnek, megérthetjük azt is, hogy fennálló viszonyaink a ránk váró feladatokat segítenek beteljesíteni. Démonaink így megváltó angyalainkká válhatnak, csakúgy, ahogy a mi jobb döntéseink is megváltást hozhatnak másoknak. Az áldozat szerep feladásával juthatunk az egymást nevelő partneri szerepbe, amelyben már bölcsebb megfontolások érvényesülhetnek. Hogy mindez mit taníthat nekünk, arról az írás következő részében olvashatunk.
Paulinyi Tamás író, pszi-kutató, www.szintezis.info.hu
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
