Emberi kapcsolataink életünk legnagyobb kihívásait, egyben pedig legnagyobb fejlődési lehetőségeit jelentik.
A leginkább embert próbáló feladatokat ezek között is a nehéz emberekkel való viszonyokban találjuk, amelyekben sokszor az is kérdésessé válhat, hogy meddig jelentenek azok kihívást nekünk. Felvetődik ilyenkor a karma fogalma is, ami gyakran csak nehezíti a helyzetet, mert oldás és kötés egyaránt létezik. Határokat vonni pedig szükséges lehet, a konfrontációkat esetenként határozottan és egyértelműen fel kell vállalni, magunk és mások fejlődésének az érdekében. A kérdés így legtöbbször inkább az, hogy hol is húzzuk meg ama bizonyos határokat?
Az írás első részében a nehéz kapcsolatok lehetséges karmikus értelmezésével foglalkoztunk, most pedig megvizsgáljuk az egyszerűbb, pszichológiai vetületeket is.
A nehéz emberek és a nehéz helyzetek ugyanis egyszerre taníthatnak meg megértő toleranciára és felvállalt karakán állásfoglalásra, beleértve saját személyiségünk nehézségeinek felismerését is, bár a döntéseket nyilván így is magunknak kell meghoznunk. A kritikátlan elfogadások és az értelmetlen önfeladások ugyanúgy nem jelentenek valódi eredményt, mint a konok elhatárolódások, és megfontolatlan szembeszegülések, amik inkább a gyengeség agressziójának tekinthetők.
A meghúzható határokat nem a másik megítélése vagy elítélése kell jelentse, hanem saját érzéseink és a másik által nekünk okozott érzések feltárása, amelyeknek elfogadtatása, egyben saját határaink megismertetése lehet. Az ilyen erőszakmentes hozzáállás a harcot jószándékú és megoldható közös feladattá szelídíti, amit nem megalkuvásként kell érteni, hanem egy adott viszony fenntarthatóságának – vagyis annak feltételeinek – tisztázásaként. Mindebben a legnagyobb megváltó erőt a másiknak éppen az az elfogadás nyújtja, amely által nem magát kell erkölcsileg minősítenie, hanem a kialakult helyzetben való szerepét kell megértenie.
A határok kijelölése tehát szeretettel is történhet, ez pedig a gyermeki érzelmek harcos reakcióitól mentesen felnőtt módon mérlegelhet, eldöntheti hogy egy emberi viszony folytatása értelmes, vagy nem képes átlépni a változásnak azt a küszöbét, ami azzá tehetné. Mindezek mellett rendkívül fontos felismerni a viszonyok még nehezebben átlátható, hosszútávú kölcsönhatásait, mert idő előtt föladni valamit hasonlóan helytelen, mint egy értelmetlenné váló emberi kapcsolatot fenntartani. Ehhez pedig már komoly önismeret szükséges, legnehezebben ugyanis saját korlátainkat, vagy ha úgy tetszik, önnön természetünk nehézségeit látjuk világosan.
Mi segíthet végül is a helyes döntésekben, hogyan élhetjük sorsunkat teljesebben, s ha létezik karma, mit taníthat meg számunkra kapcsolatainkon és azok problémáin keresztül? Talán a naprakész felnőtt jelenlétet, ami nem szokásokat és előítéleteket érvényesít, hanem adott helyzeteket mérlegel. Azt az emberséget, ami a méltóságát az őszinte magára és másokra látással biztosítja, felvállalva a nehézségeket és a mindennapi feladatokat a kapcsolatokban, ha azok értelmesek. Azt, hogy ez a döntéskészség nem az adok-veszek alapján működik, hanem mások fejlődéséért viszonzás nélkül is fel lehet áldozni pillanatnyi érdekeinket, tudva, hogy máskor-mástól ezt mi is így kapjuk meg.
Paulinyi Tamás író, pszi-kutató, www.szintezis.info.hu
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
