Emberarcú univerzum: biztos, hogy az ember a teremtés koronája?

Robert Merle „Állati elmék” című regényét a mozi nézők is ismerhetik, nálunk a „Delfin napja” címmel vetítették. Ebben a történetben a tudósok a delfineket beszélni tanítják, majd az értelmes állatokat jellemző és groteszk módon a katonaság próbálja felhasználni, hogy idomított, élő torpedóként atomtölteteket juttassanak az ellenség hajóihoz.
Ennek a történetnek valós alapja van. John Lilly, aki nemcsak a cetfélékkel folytatott kutatások egyik legnagyobb alakja, hanem az emberi tudat szélsőséges képességeinek vizsgálatával is évtizedeket töltött, valóban jutott valamire abban, hogy a delfineket az emberi beszédre tanítsa. Õ és a delfinkutatás szakértő i azonban ennél sokkal lényegesebb felfedezésre jutottak: – a cetfélék nemcsak kiemelkedõen tanulékonyak, de arra is képesek, hogy az embert tanítsák. Ki hát a tanító akkor valójában? Biztos, hogy az ember a teremtés koronája?

Ahogy az írás első részében olvashattuk, földi intelligenciánkkal nem vagyunk egyedül, mi több például a cetfélék agyi berendezései túlmutathat az emberin. Az ő idegrendszerük a miénkhez képest sokkal több időn át és fokozatosabban fejlődött ki, azonosnak mondható alapról az emberéhez képest körülbelül ötször hosszabb idő alatt. Az élőlények fejlődésében a különböző megoldások egymásra épülnek, – a természet ugyanis nem olyan mérnök, aki tiszta lapot húzhatna elő – ezért egy állapot az adott lehetőségek kibővítésével maximum továbbépíthető.

Így minden fejlett lényben megtalálhatók a korábbi megoldások csökevényei, a hüllőagy, ami a létfontosságú harcos viselkedéstípusokért felelős, a limbikus rendszer vagy más néven emlősagy, ami az érzelmek székhelye – gondoljunk itt az ivadékgondozás ilyen irányú igényeire –, illetve a neokortex, a nagyagykéreg, ami az intellektusnak, az értelmi tervezésnek biztosítja a fiziológiai hátterét.

A bálnák és a delfinek agyában azonban van még valami, ami többletet jelent a miénkhez képest és ezt a valamit úgy nevezik, – paralimbikus rendszer. Ennek az agyterületnek a jelentősége abban áll, hogy a különböző érzékszervi ingereket közvetlenül kapcsolja az érzelmi központhoz, tehát egy delfin például a látást, vagy a mozgást közvetlen zenei élményként élheti meg.

A cetfélék érzékelésének legfantasztikusabb képessége mégis a halláshoz, illetve a hangkibocsátáshoz kapcsolódik. A delfinek koponyájában egy olyan szonárkészülék működik, amely nemcsak hanggal való látást tesz lehetővé, de egyenesen röntgenkészülék módjára képes letapogatni a tárgyak, élőlények különböző hangtörésű belső részeit is. A cetfélék ráadásul ezeket a hangvisszaverődési mintákat továbbítani is tudják egymáshoz, egyfajta hologram-televíziózás formájában, az általuk kibocsátott hangok útján.

Innen kezdve egészen mást képzelhetünk a bálnák énekéről is. Nehéz persze egy tőlünk különböző, – isten bocsá’ fejlettebb, összetettebb – agyberendezés működését és élményvilágát elképzelni, de a delfinek és bálnák viselkedése, játékossága, társas kapcsolata és szembetűnő intelligenciája önmagáért beszél. Muzikalitásuk olyan szinten fejlett, hogy a nagy dzsessz-zenész Miles Davis saját bevallása szerint is sokat tanult tőlük a bálnaénekek hangfelvételeit hallgatva.

S hogy a hangok érzékszervi világán túl még milyen képességek rejtezhetnek a bálnák és delfinek világában, ahhoz álljon itt egy elismert cetkutatónak, Jim Nollman-nek egy lélegzetelállító dokumentumrészlete:
„Egyszer csak „megláttam” egy szemet a fejem fölött. Hogy pontos legyek, ez inkább ahhoz az érzéshez hasonlított, amikor az embernek vissza kell fordulnia, mert olyan állhatatosan nézik. De ez még annál is erősebb volt, mert az érzésen túl a szem is ott volt, sötétbarnán, a vastag bőr egy ráncába ágyazva. Távolabb, amerre a fej többi része sejlett, élénk égszínkékbe váltott a szem folytatása. Előbb pontosan a fejem felett lebegett ez a szem, függőlegesen lefelé sandítva. Rájöttem, hogy nem láthattam, hisz mögöttem volt. A koponyámon belül érzékeltem ezt a szemet. Éreztem, hogy előbb erre, aztán arra mozog, végigpásztázza agyam mezőit, fölmérve a területét. Még egyetlen kísérletnél sem éreztem ilyen tudatosságot. Hatalmas, fölfedezetlen barlang tárult fel a koponyám belsejében, amelyhez alagutak végtelen hálózata csatlakozott. Mind e közben az önállósult, állandóan fürkésző szem mintegy letapogatott, számba vett mindent, a kettőnk érdekében. Én pedig egyszerre figyelhettem a szemet, meg amit látott.
S akkor egy bálna bukkant a felszínre, alig öt méterre tőlem. A bálna fújt egyet a cetfélékre jellemző utórezgéssel, majd merüléshez készülődött. Amint a magasban fölém ért, megemelte az uszonyát, mintegy jelezve, hogy odébbáll. Egyazon időben a szem is eltűnt a képzeletemből.”

A cetfélék fejlett agya láthatóan nem csak az életben maradás, illetve a szerszámkészítés igényeit szolgálja. Életüket szemlélve egy végtelen harmóniában, kommunikációs tökélyben élő fajt láthatunk, amely az őket vadászó és fogva tartó emberi faj irányába töretlen baráti érdeklődést mutat.
A velük való kapcsolatfelvétel lehetséges útjai közül, ígéretesnek látszik a zenei kísérletek folytatása, az érzékszerveken kívüli észlelések ember-delfin szintű próbálkozásai, ahol talán közvetlen összeköttetés valósulhatna meg a két eltérő értelem között. Egy, talán nem is olyan utópisztikus elképzelés szerint ez még a következő évtizedekben megvalósulhat, ha a szükséges lépéseket értőn tesszük meg, az e földön velünk élő titokzatos értelem felé.

Paulinyi Tamás író, pszi-kutató szintezis.info.hu