Vajon túl az emberi képzeleten, létezik-e egy magasabb rendű, életeket irányító és meghatározó sorserő? Paulinyi Tamás cikkének második része következik!
Az emberi sors elsőre igencsak testetlen fogalomnak tűnik. Bár mint „történet” nem nélkülözi az anyag kézzelfogható színterét, magasabb, metafizikai értelemben sokkal inkább egy – a történések feletti – okot, célt, rendezettséget sejtet. De vajon túl az emberi képzeleten, létezik-e egy magasabb rendű, életeket irányító és meghatározó sorserő? Életünk, életeink drámáját írja-e valaki?
A cikk első részében arról olvashattunk, hogy életünk meghatározó eseményeit nagyban befolyásolhatják rejtett pszi képességeink, amelyek mind a „jókor jó helyen”, mind a „rosszkor rossz helyen” helyzeteket képesek megkoreografálni az érzékszerveken túli észlelések eszközeivel, mind a véletlenbefolyásolás képességével. A helyzet azonban ennél még összetettebb. Miután tudatunk, tudataink nem magányos entitások, a sors hatásai csakis kollektív szempontok szerint kerülhetnek valósabb megvilágításba. A telepátia ténye is bizonyítja, hogy gondolatvilágunk, megérzéseink mélyebb síkjai összekötöttek, közösek. Sorsunk bármely eseménye így közös jelentéssel bír, a hozzá szükséges véletlenek „összejötte” minden résztvevő tudattalan szándékából tevődik össze. Együtt – magunk és egymás szövevényes elvárásaival –, teremtjük azt a közös sorsot, ami talán leginkább egy óriási keresztrejtvényhez hasonlítható.
A hasonlat – mint minden hasonlat persze – messze nem azonos a valósággal. Képzeljük el most mégis azt, hogy sorsunk a rejtvény egy sora, amely minden betűjével más sorsokkal kereszteződik, s a kereszteződés betűi minden más sorsnak is saját értelmes betűjét, jelentését hordozzák. Képzeljük el azt is, hogy ez a keresztrejtvény nemcsak kettő, de – például a jövőérzékelésre gondolva – beláthatóan háromnál is szükségszerűen több dimenziós. Választásainktól függően változik és ágazik el tehát minden pillanatban, módosítva múltat, jelent és jövőt, döntéseink eredményeként lelkivilágunk mindenkori tükrét tartva elénk.
Mit is jelenthet mindez a hétköznapok nyelvére lefordítva? Nem mást mint azt, hogy a sors létezik, és bármily furcsa is, nem elsősorban tetteink vagy tudatos szándékaink, hanem legmélyebb lelki szándékaink vezérlik. A mindennapok prózainak tűnő pillanataiban csakúgy tudatunk különböző régióinak párbeszéde köszön vissza ránk, mint a feltűnően misztikusnak tűnő történésekkor. Mint Dethlefsen is írja, nem véletlenek a betegségek, nem véletlenek a látszólag „vétlen” balesetek sem. Legfőbb üzenete mindennek, a tudat végtelen szabadságáról szól. Szabadok vagyunk, akár a magunkra vett szolgaság értelmében is. Ami velünk történik, nem mások hibájából, vagy a vaksors okán történik velünk. Bár a projekció, vagyis a történések okainak másra-másokra vetítése általános emberi védekezés a gyengeségek hálójában, kevésbé visz előre a szellem fejlődésének és a lélek boldogulásának útján, mint az okok magunkban való felismerése.
Ez a felismerés persze mit sem ér, ha nem követi megvalósítás, hiszen egy tudatosan belátott helytelen viselkedés folytatása csak az amúgy is bennünk élő feszültségeket növelheti. A felfogás tettekben is megnyilvánuló megváltozása ugyanakkor a sors megváltozását is eredményezi. A kollektív szempontok szerinti élet végső soron a lelkiismeret szavát megvalósító életet jelenti, amelyben a sors a valóban helyes törekvésekre zöld utakkal válaszol. Van, aki egy „megtért élet” zálogának az isteni gondviselést látja, van, aki mindebben – saját sorsának kovácsaként – saját teremtő képességeit. A különböző megfogalmazások nem zárják ki magát a megfogalmazott egységes valóságot, hiszen – mint ahogy az előzőekben erről már szó esett – a sorsesemények okai kollektív tudati dimenziókban gyökereznek.
A – már szintén említett – karma fogalmával leírt sorskölcsönhatás ugyanígy közös szempontok szerint értelmezhető. Az ok okozatot, a tett következményt okoz. Mindez nem a „fogat-fogért, szemet-szemért” büntetőelv alapján képzelendő el, sokkal inkább egy végtelenül türelmes tapasztalási rendszer pedagógiájaként. Az élet iskolájába pontosan addig járunk, amíg arra szükségünk van, egy hiba következményeit addig tapasztaljuk meg újra és újra, amíg le nem mondunk az azt létrehozó vágy okáról. Az emberi élet célja –mondják –, az út maga; s hogy mindez vigasztalóbb s derűsebb lehessen, a mindentudás erdejében kanyargó bújócskás utunkon mi vagyunk a teremtők, s hozzá magunknak s egymásnak a játékszerek.
Paulinyi Tamás író, pszi-kutató www.szintezis.info.hu
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
