Vajon hogyan tehető sikeressé a váltás, a változás, a beidegződött szokásoktól való szabadulás? Paulinyi Tamás cikkében parapszichológiai szempontból is vizsgálja a kérdést!
Az újév naptári mérföldkövét sokan tekintik új kiindulópontnak, egyfajta kapaszkodónak is életükben. Szokások rabjai határozzák el magukat a változásra, ígéretek születnek ilyenkor a tiszta lappal indulás, a „tabula rasa” jegyében. De vajon mi sarkall minket a változásra és mi tart vissza attól?
Az írás előző részében a visszatartó súlyokról és a messzire vetett sulykokról olvashattunk. Arról, hogy az élet viharaiban a fekete vagy a fehér a legtetszetősebb. A legnehezebb azonban, talán éppen a változásokban való bölcs mértékletesség betartása. Buddha ráébredése az aszkézis évei után arra, hogy a lant húrjait sem lazán hagyni, sem túlfeszíteni nem érdemes, arra tanít, hogy túlzásba esni a lemondásokkal ugyanúgy lehet. Saját boldogságunk biztosítása és önmagunk szeretete nélkül, ismét a ló szokott oldalain találjuk magunkat, nem beszélve arról, hogy az igazán helyes gondolkodás, csak a boldog –önmagunkat tökéletlenségében félre nem vezető, hibáit oktalanul megmagyarázni nem kívánó– állapotokban foganhat. S hogy mi a boldogság és a boldogtalanság között a különbség? A boldog tudja, – a boldogtalan nem.
Igent mondani
Mégis, a boldogtalanság is erővé változhat át, ha reményét a jobbról valóra váltja, amiben a hitet furcsamód a tett is megelőzheti. Zorba, a görög, bölcsességéhez híven táncolni kell, a zene majd megjön valahonnan. A változás érettségét mindenképp a tett határozza meg. A változás szokások megváltoztatása, ami oly nehéz, mint amilyen egyszerű. S bár a szokás nagy úr, szembeszegülni benne megint csak magunkkal lehet. A rossz szokást nem elítélni kell, hanem kicserélni jobbra. Ne a rosszra mondjunk nemet, hanem a jóra igent.
Az „igen”, maga a teremtő ige. Teremtő abban a tekintetben is, ami a tipródó féligazságok és a felesleges vargabetűk szárnyaszegett logikájával szemben maga az elhatározás. A változás erőt kíván, s bár a hit – a logikai meggyőződésen túlmutató bizonyosságként – kockázat is, erőként erősebb a kétségeknél. Megnyugtató mércéje maga az őszintén átérzett lelkiismeret lehet. Ez az állapot – a komplex tudati „lelki” struktúrák koherenciája, vagyis együttrezdülése – a pszi képességek legcélirányosabb felszabadítója, beleértve a megnyugvás teremtő boldogságát is.
Sosem késő
A nagy szavak után talán megnyugtatóbb a gyakorlat egyszerűsége. Változni sosem késő, és bármikor lehet. A betartott kevés nem kevés, hiszen a lépések végtelenjében az embert – a sorsával vívódó embert– látva magunkban, reményre mindig okunk lehet. Ma eddig jutunk, holnap addig. Jó látni, ha a ma több volt, mint a tegnap. A változásban az egyszerű tettek beszélnek. Tartani az elért jót és hozzá tenni valamit. Mint Zorba táncához a zene, a lényeg megérkezik.
Tenni kell, felkelni kell, lépni kell. A kezdeti erőfeszítések izomláza után természetessé válik a szokatlan, a régi szokás helyett az új válik szokássá. Önmagunk uralása csak addig nehéz, amíg nem mindennapos. Idővel „könnyűvé válik a teher”, s ugyanezen nagy tanító szavait folytatva „gyönyörűségessé az iga”. A mérték, itt is érték. Nem szolgájává kell válnunk magunknak, hanem urunkká. S ha valaki úgy gondolja, hogy így úrból lesz szolga, vessen számot változtatni kívánt életével, ki volt abban az úr és ki a szolga.
Az ember a változás letéteményese. Párbeszédek zajlanak bennünk szakadatlan, az akiből-akivé válás szereplőinek párbeszédei. Ha a bölcsebbet halljuk magunkban, ne csak hallgassunk rá, váljunk is azzá, aki magunkból hozzánk ilyenkor beszél. Választhatunk, mint mindig. Toljuk át vagy húzzuk át a hangsúlyt az igenre, a kevéshez képest az éppen elégre. Ez, a mindig jelen idejű pillanatban, egy kimondott vagy kimondatlan szó lehet, egy jó mozdulat vagy a rossz mozdulat hiánya. Vegyük észre milyen apró restségek építik a poklot, ami megszürkítheti földi édenünket.
S hogy végül mit tegyünk, mit kezdjünk a tiszta lappal? Emeljünk súlyt akár, vonjuk meg szánktól a feleslegest. A türelmetlenség helyett legyünk türelmesek. A változást nem akarni, hanem tenni kell. Tegyünk bármit, ami igazán – lelkiismeretünk rábólintásával – jólesik és ne tegyük azt, ami ezzel ellenkezik. S ha mindezt – mint az ember általában – mégsem bírnánk, jegyezzük meg a biztatást: a boldogság ingyen van, a többiért szenvedni kell. A szenvedés így már nem más, mint várakozás a következő pillanatra, szeretetteljes, reményteli ráfigyelés várakozó magunkra, magukra és ránk várakozó társainkra.
Emberek vagyunk, mindig tökéletes szobrai a jelenig vezető – általunk megvalósított, vagyis megvalósítható – múltnak. A jövő éppen a jelenből születik valóra. Ezt nem feledve elsőképp tiszteljük magunkban azt, aki – így vagy úgy – máig megteremtett, a jelenig elvezetett. Adjuk tisztelettel magunk és egymás kezébe az ember és a változás varázspálcáját, ami a legtöbbet teheti; – táncra késztet, míg a zene majd megjön valahonnan.
Paulinyi Tamás író, pszi kutató www.szintezis.info.hu