A nyugalom azonban nagyon törékeny volt: havonta egyszer egészen biztosan kiakadt valamin, és olyankor úgy érezte, mennie kell. Két-három napra eltűnt, hogy aztán újra szerelmet valljon.
Húszéves múltam, amikor teherbe estem. A párom, Ervin alig töltötte be a tizennyolcat, mégis úgy döntöttünk, megtartjuk a gyereket. A szüleim támogattak anyagilag, lakásgondunk sem volt: a nagyikám gyönyörű parasztházát újították fel nekünk. Minden adott volt tehát a normális életre, mégsem voltunk boldogok.
Engem lekötött a baba, igyekeztem mindent jól csinálni. Ervin pedig halasztott a főiskolán és dolgozni kezdett. Amikor este fáradtan hazatért, már nem volt energiája és nagy kedve sem a lányunkhoz, sem hozzám. Ha el akartam mesélni, milyen napunk volt, gúnyosan legyintett:
–Tudom, tudom: evett, ivott, büfizett – baromi izgalmas!
Megundorodott tőlem
Sértetten vágtam vissza:
– Lehet, hogy neked nem jelent semmit, pedig a lányodról van szó!
– Remek! És rólam mikor lesz már végre szó? Hogy nekem milyen napom volt? Úgy tűnik, velem senki sem foglalkozik!
Igazságtalannak éreztem a vádjait, hiszen közösen döntöttünk a jövőnkről. Próbáltam megnyugtatni:
– Oké, drágám, kezdjük elölről! Milyen napod volt?
– Rémes, ha tényleg érdekel. Egész nap robotolok, mint egy állat, miközben a barátaim egyetemre, főiskolára járnak és gondtalanul élnek.
– Ervin, úgy már soha többé nem élhetünk, mint ők. Mi már szülők vagyunk!
– Hát ez az! Nem nő vagy, hanem anya, és én nem egy fiatal srác, hanem apa, akinek nincs semmi joga, csak kötelessége – ordította.
– Szeretnék nő lenni melletted, de észre sem veszel – vágtam vissza.
Gonoszul felnevetett.
– Talán ha végre lefogynál egy kicsit, és a szabadidőruhán kívül mást is magadra vennél, vágynék még rád és jó volna a szex. Bár most ez nagyon valószínűtlen!
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
