A hetedik ajtó

Lehet-e úgy élni, hogy minden percünkről, gondolatunkról, elmúlt vágyainkról, egykori kapcsolatunkról őszintén beszélhessünk azzal az emberrel, akit szeretünk. Valószínűleg igen. De biztos-e, hogy a teljes őszinteség bölcs dolog?

A múlt árnyai

Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című egyfelvonásos operájában a Kékszakállú új asszonyt hoz a házhoz, Juditot. Megmutatja neki a palotáját. A sötét, rideg, nedves falú épület csarnokába hét ajtó nyílik. Mögöttük a férfi múltja. Judit, miután mindent és mindenkit elhagyott a férfiért, teljesen meg akarja ismerni őt. Sorra nyitja az ajtókat. A Kékszakállú hiába kérleli, ne háborgassa a múltat. Az asszony nem hallgat rá, mindent tudni akar. Amikor feltárul a hetedik ajtó is, előjönnek a régen volt asszonyok, és csendben maguk alá temetik Juditot, aki örökre a múlt foglya marad a hetedik ajtó mögött.

Évek, mással szépek

– Ma már tudom, élhettünk volna boldogan. – Zita finom, hosszú ujjaival óvatosan simogatja az ölében doromboló macskát, és a semmibe néz. A nyúlánk, kecses, harmincnyolc éves asszony másfél hónapja, mióta kamaszodó lányával újra egyedül él, tán ezerszer is végiggondolta, hogy második házasságát hol rontotta el. Miért tűnt el belőle a szerelem, az érzés, amelyről azt gondolta, örökké tart majd. – Tudod, amikor az ember a negyvenhez közeledik, már rengeteg dolog történt vele – mondja. – Gyűlölt és szeretett, volt már a gödörben, és lebegett a felhők között is. Életét átszövik a vállalt és tagadott kapcsolatai. Gyereke van, gyerekének apja, hármuknak hosszú, közös időszaka.

Emlékei, amelyek megmaradtak szépnek, és emlékei, amelyeket jobb volna elfelejteni. Aztán egy szép napon találkozik valakivel, akinek hasonlóan sok nélküle eltöltött felnőttév van a háta mögött. Asszonyok, akiket szeretett, évek, amelyek mással voltak szépek. Meg gyerekek, akiket nem te szültél. Mégis megfogan bennetek a szerelem. Rójátok az utcákat, mint két kamasz. A várost, amelynek minden szegletéről eszedbe jut valami. Egy csók, egy park, ahol a bokor mögé elbújva kipróbáltad az első cigarettát. A játszótér, ahol a gyereked a hintáról leesett. Óvodák és munkahelyek, kocsmák és egyetemek. Sétáltok és beszéltek. S úgy érzed, ez jó. Belebújtok egymás életébe. Aztán nála alszol, s ő nálad alszik. És örülsz, mert találtál megint valakit, akit szeretni tudsz, aki szeret.Elhatározzátok hát, hogy ezentúl együtt éltek. Elmúlt életetek hordaléka azonban, mint valami fertőzés, megbetegíti a szerelmet. Mert az új férfi máshogyan ölel, később kel, lassabban vacsorázik, többet nézi a tévét, szigorúbb a gyerekhez, mint az a régi. És más vagy te is, mint a régi nők. Máshogyan főzöl, alszol, más elvek szerint neveled a gyereked. Rendetlenebb vagy, könnyelműbb, érzékenyebb. És bár mind a ketten tudjátok, hogy nem szabadna kimondani, gyűlik bennetek a harag, és egyszer csak mégis azt mondjátok, bezzeg. Bezzeg a Tomi elmosogatott maga után, és nem cigarettázott az ágyban, és reggelenként behozta a kávét. Bezzeg az Éva nem engedte volna ezt meg a gyereknek, nálunk ez nem volt szokás. Akkor még nem tudjátok, hogy ezzel tönkre is tettétek a kapcsolatot. Mert ahelyett, hogy lezártátok volna, kinyitottátok a hetedik ajtót, s rátok dőlt, betemetett a múlt.

Lelkünk titkos kamrái

Mindenki őket irigyelte. Géza és Mari volt a válóperekkel, veszekedésekkel, fel-fellángoló és kihunyó szerelmekkel terhes baráti körünkben az örök kivétel, a mintapár. Gimnáziumi szerelem volt az övék. Diplomaosztás után házasodtak. Két kislányuk egymást követő években született. Az asszony nagymamájától örökölt tágas, Dunára néző, belvárosi lakásban éltek. Egyformán gondolkoztak az élet dolgairól. Mindig ugyanarra a pártra szavaztak, nem volt vita közöttük, ha iskolát kellett választani a gyerekeknek, egyformán tartózkodtak a hitelre történő vásárlásoktól, megegyezett az ízlésük, amikor új tapétát, függönyt, szőnyeget vettek a lakásba. Ugyanazokat az ételeket, filmeket, zenéket és televízió műsorokat szerették. Nem is akartuk elhinni, amikor a tizenötödik házassági évfordulójuk után bejelentették, hogy közös megegyezéssel elválnak. Ekkor történt, hogy Mari, aki negyven felé közeledve is olyan szép volt, akár egy Boticelli-kép, hosszú, hullámos, gesztenyebarna haját egészen rövidre vágatta. Otthagyta az iskolát, ahol a diploma megszerzése óta dolgozott. Beiratkozott egy képzőművészkörbe, furcsa, pasztellszínű akvarellképeket kezdett festeni, és áttért a hús nélküli táplálkozásra. Amikor megkérdeztem tőle, hogy tulajdonképpen mi történt, azt válaszolta, meg akarja valósítani önmagát, és erre képtelen, ha Géza örökké a sarkában van. – Tudod – magyarázta -, mi Gézával olyanok voltunk, mint a sziámi ikrek. Amikor a nagymama lakását felújítottuk, lebontottuk a közfalakat. Hisz ismered a lakást. Egy hatalmas közös térben van a dolgozó, a konyha, a nappali és az étkező. Csak a lányoknak van külön szobájuk. Éveken át szerettem volna egy kuckót magamnak, egy külön ágyat, ahol éjjel is olvashatok, egy kicsi konyhát, ahol kedvemre főzhetek. Szerettem volna néha egyedül elutazni, egyedül nézni a tévét, vagy csak egyedül sétálni a kutyákkal. Ez azonban nálunk nem ment. Géza mereven elzárkózott minden önállósulási törekvésem elől. Ő akkor érezte jól magát, ha ott voltam körülötte, akkor tudott nyugodtan aludni, ha mellette feküdtem. Bárhová mentem, barátnőkhöz, fodrászhoz, utánam telefonált. Mikor jössz haza, kérdezte, olyan éhes vagyok. Egyél szívem, mondtam neki. Tudod, hogy nélküled nem eszem, válaszolta. Álmos vagyok, nyafogott esténként. Hát feküdj le, válaszoltam. Jó, de te is gyere, mondta. És mögöttem állt a fürdőszobában, miközben a szememet festettem, rám nyitotta a vécéajtót, részleteket jelölt meg nekem a regényekben, amiket éppen olvasott. Bekapcsolta a rádiót, hogy én is hallgassam meg a híreket. Csak velem volt hajlandó nadrágot vásárolni magának. Amikor végül bejelentettem, hogy el akarok válni tőle, sírt, akár egy gyerek, és napokig azt hajtogatta, hogyan fog majd ő egyedül elaludni, és ki fog őneki ezentúl vacsorát csinálni. Majd összeszedte a könyveit meg a ruháit, és visszaköltözött az anyjához. Pszichológus szakértőnk dr. Popper Péter volt