Csillogott rajta a fény. Mint mindig. És tényleg gyönyörű volt így. Nem szép. Több. Valóban gyönyörű. Apró, értéktelen kövekből kirakott, fél centinyi foglalat tartotta. Még a lánc sem volt ezüstből. Mégis, nagyon sokszor viseltem. Főleg nyaranta. Mert il
…Fel akartalak hívni, de tudom, most nem lehet. Azért mégis megpróbáltam. Te vagy a legjobb barátom. Beléd akarok kapaszkodni. Ki vagy kapcsolva. Bevánszorogtam az íróasztalomhoz, hogy megpróbáljak írni neked. A tárgyalás után talán egyből megnézed az üzeneteidet. ?Nem értem, mi történt. Mi történik velem. Csak ülök itt tompán, s nem fogom fel az egészet. Hogy értsem meg azt, ami lehetetlen? Mondd meg, hogyan! Mert nem tudom. Reszket mindkét kezem. Nagyon. Alig bírok gépelni. Nem érted? Kiürült a világ. Nincs körülöttem semmi. Bánt az Isten. A könnyeimmel együtt kifolyik belőlem az élet. Semminek sincs értelme. Már nincsen. Az egész fél évvel ezelőtt kezdődött. Számomra. Számára nem. Bárcsak tudtam volna. Bárcsak elmondta volna, hogy az övében már tíz hónapja tart. Hogy akkor érezte meg. Akkor tapintotta először. Hamarabb menni? Félt. Ennyi volt a válasza, mikor a hűvös szobában a térdei mellé roskadtam, miután hazajött a vizsgálatról, s elmesélte. Megműtik, de az esély minimális. S az a parányi el is fogyott. Ma éjfél utánra. Nem lehettem vele. Vissza kellett jönnöm. Pedig vele akartam maradni, de nem engedte. Azt mondta, hallani sem akar róla. Majd az apám ápolja, de egyébként is jól van. Három óra múlva indul egy vonat. Bécs-Budapest. Azzal utazom. Keresztülmegyek a világon, amiben nem vagyok csak én. Hazamegyek, és eltemetem a lelkemet. Az anyám a világ egyik legjóságosabb asszonya volt. Nem ismertem nála tisztábbat, hittel teljesebbet, igazabbat. Mégis elvette. S vele együtt belőlem is kitép valamit. Mit akar tőlem? Meg akar erősíteni? Mekkora tévedés. Micsoda éteri önáltatás azt hinni, hogy ez által erősebb leszek. Nem. Összeroppanok. Nézz rám! A földre rogyok, mint egy ócska bábu. Nem vagyok erős. Törődj bele! Nem érsz velem célt. A terved romba döntöm. ..Tudd meg, szükségem lett volna még rá! Akartam, hogy megismerje, akit választok, hogy itt legyen még velem, unokákat akartam szülni neki. Érinteni akartam az arcát, mikor fehér ruhában felé hajolok, s ő azt mondja, legyél vele örökre boldog? Az időnek van jó tulajdonsága. Hogy telik. Bármi történjék is. És rossz tulajdonsága, hogy nem öl meg. Legyen akárhogy is. Visz tovább. Akkor is, ha nem érted, nem akarod, nem látod, minek. Én semmit se láttam. De egyre jobban érteni kezdtem a sérült emberek üres tekintetének üzenetét. Nem kértem már semmit. Az egykor sokat suttogott imákat lassan-lassan elfeledtem. Hogy a színtelen hogy lesz újra színes? A sivár újra izgalmas? A semmiből hogy születik újra minden? Miért kérdezed? Nem tudom. Talán úgy, hogy valaki végig tartott. Talán egy láthatatlan kar végig átölelt. És amikor azt hittem, már teljesen elsüllyedtem, ő akkor is tartott. S aztán talán emelni kezdte a tehetetlen testemet. És idáig hozott. Azt hiszed, elhiszem, hogy itt vagyok? Hogy itt ülök, és nézem őket? Nem. Nem mindig hiszem el. Az örökkévalóság telt el. Vagy csak két év? ?Az első ölelése olyan volt, mint céltalan, sivár, néma vándorlás után eljutni valahová, ami képtelennek hatott. Az első csókja, mint tetszhalál után megtudni, még él bennem a lélek. Az első szeretkezésünk, pedig, mintha egy kopár, éles szélű, hideg szikláról egy meleg, örökké védelmező, lágy hullámba zuhantam volna. Valamibe, ami éreztem, már nem enged. Vinni akar tovább. El onnan, ahol eddig voltam. Egy egészen más helyre. Szürke ingben jött felém. Mosolygott. Egy pillanatra elnézett. Feléjük. Kicsik voltak még. Hasonlítottak rá. Nagyon. Imádta őket. Mindkettőt. A kis házunk mögötti pázsitot átmelegítette a napfény. Megsimogatta az arcomat, és megcsókolt, mielőtt mellém ült a kockás pléddel letakart hintaágyba. Kicsit ellökte a lábát, hogy ringatózzunk. Rámosolyogtam. Átkarolt, és magához húzott. A nyakamban lévő üvegmedál ezer színben szórta vissza a fényt, mi meg csak ültünk, és ringatóztunk. Adela