Lehet-e értelme az életnek, ha létezik az eleve elrendeltetés, ha életünkben minden predesztinálva van? Életünket valóban valamilyen felsőbb hatalom tervezte és irányítja? Kizárja-e egymást a sors és a szabad akarat, és ha igen, akkor melyikkel rendelkezü
Az eleve elrendeltetés szerint a mindentudó Isten terveiben minden ember egyéni sorsa, üdvössége vagy elveszett volta eleve el van döntve, el van rendelve, „meg van írva” megmásíthatatlan végzet gyanánt. Az ezotéria szerint a köztes létben, a reinkarnáció előtt saját felsőbb énünk tervezte meg életünket, így íródott meg saját, egyéni sorsunk. Ha ez így van, akkor szerintem joggal merül fel a kérdés: ha már minden eldőlt, akkor miért élünk? Ez alapján nem vagyunk többek, mint valamiféle bábuk, marionett figurák. Manapság gombamód szaporodnak a látnokok, a médiumok az önjelölt guruk, és különböző magyarázatok születnek a sors és a szabad akarat viszonyára. De miért van ennyi magyarázat, miért érzi úgy az ember, hogy valahol mindegyikkel baj van. Érezzük, de hol a hiba? Nem lehet, hogy már maga az alap rossz, és erre a rossz alapra próbálunk kártyavárat építeni? Kevés ember él olyan életet, amilyet szeretne. Sokan azt érezzük, hogy az életünk komoly erőfeszítéseink ellenére sem közelíti meg azt a szintet, amit szeretnénk. Elképzelhetőnek tartom, hogy Önben is gyakran merül fel a kérdés: miért van ez így, mit kellene tenni, hogy máshogy legyen? Úgy gondoltam, valamiféle sorsnak, sorsszerűségeknek lennie kell, de ki írta meg, mikor, miért, és legfőképpen: megváltoztathatjuk-e sorsunkat?
Ismerd meg Önmagad!
Hét éve még azt hittem, ez valami misztikus üzenet, de ma már tudom: önmagam megismerése egy folyamat. Az önismeret maga az út, ami a befolyásolhatatlannak tűnő sorstól a szabad akaratig, az autonómiáig vezet. Sorskönyvünk megismerése és megértése lehetővé teszi, hogy megszabadítsuk magunkat annak uralmától, a sors hatalmától, és lépésről lépésre kiegyensúlyozottá, boldoggá, szabaddá és gazdaggá válhassunk, vagy olyanná, amilyenné lenni szeretnénk. Miért jön létre a sorskönyv és hogyan? Míg szerintem a miértre az ezotéria ad választ, a hogyanra a pszichológia egy irányzata, a Tranzakcióanalízis. A miért megértése segít az elfogadásban, a hogyan megértése pedig a módosításban vagy érvénytelenítésben. Hiszem, hogy létezik egy mindent átfogó tudat, nevezhetjük Istennek, ami – vagy aki – a saját képére és hasonlatosságára teremtett bennünket, de azt is hiszem, hogy a hasonlóság nem a tökéletességben, hanem a tökéletlenségben nyilvánul meg. Hiszem azt, hogy nem léteznénk nélküle, de azt is, hogy neki is szüksége van ránk, mert tér és idő nélkül „neki” minden kérdésére azonnal meglehetnek a válaszai, de tér és idő nélkül nem értheti meg a miértet. Ezért vagyunk egyszeri és megismételhetetlenek, ezért fontos minden élet. Nem porszemek vagyunk, hanem egy emberi ésszel fel nem fogható „gépezet” nélkülözhetetlen „alkatrészei”. Életről életre eljátszunk karaktereket, szerepeket, megmutatva ezzel „istennek” a kérdésekre adott válaszok miértjét. Az eljátszott szerepeink kiválasztása pedig nem véletlenül történik, hanem rendszert alkotnak, ezt szabályozza a karma törvénye. A karma nem büntetés, hanem az előző életbeli szerepünkhöz legjobban illő, azt a legjobban kiegészítő „társszerep”. Hogyan lesz-e kiválasztott új szerepből sors a születésünk után? Szerintem ez fontos kérdés! Gének segítségével? Vagy Isten, és a felsőbbrendű énünk angyalokkal, démonokkal és egyéb ártó vagy segítő lényekkel karöltve állandóan azt lesik, hogy kilépünk-e egy általuk előre meghatározott mederből, és ha igen, akkor visszatuszkolnak valahogy? Ha ez így lenne, akkor hol marad a szabad akarat, így nem lennénk mások, mint bábuk (kicsit durvábban fogalmazva rabszolgák). A választ én a pszichológia egyik irányzatában a Tranzakcióanalízisben találtam meg, mely szerint a sorskönyvünk főbb jellegzetességeit gyermekkorunkban választjuk meg, a hozzánk közel álló emberek (szülők, gondozók, stb.) hatására részben tudatosan, részben tudattalanul. Ezt a vázlatos sorskönyvet később, de még fiatalkorunkban, részleteiben is pontosítjuk. Születésünk előtt, sorsunkra nézve csak annyi döntés születik, hogy kiválasztjuk a szüleinket, vagyis azt a mikrokörnyezetet, akik várhatóan az előző életeink alapján, és a karma törvénye szerint, lehetőséget adnak a várt sorskönyv kialakítására, kiváltják azt. Gyermekként még nem szelektálunk, hanem szüleinket (vagy gondozónkat) tökéletesnek gondolva, igyekszünk tőlük mindent megtanulni, ellesni. Az ő értékrendjüket; a problémakezelésüket; a konfliktus-megoldási módjukat; a pénzhez, családon belüli és kívüli emberekhez való viszonyulásukat úgy szívjuk magunkba, mint egy szivacs, és közben észrevétlenül már azokat az értékrendeket valljuk, képviseljük. Szüleink és mikrokörnyezetünk visszajelzéseiből (például szidások, dicséretek, elvárások stb.) már életünk kezdetén „eldöntjük” hogy jók vagyunk-e vagy rosszak, és hogy milyen viselkedéssel nyerhetjük el környezetünk tetszését, jutalmát. Mivel az elismerés és a szeretet fontos, ezért szerepeink egyre gyakoribbak lesznek, míg végül azonosulunk velük. (A sorskönyv kialakulásáról, és részleteiről többet megtudhat Eric Berne könyveiből, valamint a Tranzakcióanalízist boncolgató egyéb könyvekből, írásokból.) Talán logikus, hogy döntéseink, kitűzött céljaink, kitartásunk és egyéb hozzáállásunk bőven elég ahhoz, hogy megszabják életünk alakulását, életminőségünket, de ha ehhez még hozzávesszük a vonzás törvényét, a gondolataink teremtő erejét is, könnyen érthető, hogy miért rendelkezik sorskönyvünk ekkora erővel, hogy sorsunknak miért van ekkora hatalma felettünk. Nem véletlen a mondás: minden ember a saját maga sorsának a kovácsa! Mit tehetünk a szabad akarat eléréséért, életünk jobbá tételéért? Ne mutogassunk másra, hanem vállaljuk a felelősséget jelen helyzetünkért, és az életünkért. Mindenkinek van sorszerűség az életében, mindenkinek van sorsa, de ez megváltoztatható, hiszen lehet, hogy „megírtuk” valamikor, de ez csak egy döntés volt, ami megváltoztatható, és a változtatás eszköze nem más, mint az önismeret. És ha csak annyit érünk el, hogy kicsit visszahozunk gyermeki énünkből, és mindennapjainkat egyre jobban átjárja a kíváncsiság, az érdeklődés, az önfeledt öröm, ha úgy tudunk rácsodálkozni a világra, mint ahogy 1 évesen már tudtunk, ha olyan lelkesen tervezzük az életünket, mint ahogy azt gyermekként tettük, akkor azt hiszem, hogy sokkal boldogabbak lehetünk. De ha megismerjük valós énünket, és rátalálunk a bennünk élő gyermekre, életünk teljessé válik. Megszűnik a megfelelési kényszer, az esetleges alávetettség, helyreáll az önbecsülésünk, az empátia magunk és mások iránt, és megtaláljuk hivatásunkat. Markó László