I.e. 3000 körül a Tigris és az Eufrátesz déli közének egy teljesen kopár, hordalékos síkságán jött létre az emberiség egyik első kultúrája, Mezopotámia. A föld és az ég hierarchiájának szimbolikus kifejezésére a káldeus uralkodók gondolták ki a lépcsőzete
A zikkurát egy sajátos mezopotámiai templomforma, ahol több egymásra rakott, egyre kisebbedő terasz tetején áll a tulajdonképpeni szentély. A zikkurát formájában és funkciójában rokona a maja piramisoknak, amelyek szintén templomok voltak, nem úgy, mint az egyiptomi piramisok, amelyek temetkezési helyként szolgáltak. Úgy tartották, hogy az istenség földi lakóhelye a templom. A mezopotámiai templom beosztása ezért nagyjából azonos volt a ház beosztásával.A templomot udvar vette körül, ahol különféle áldozatokhoz szükséges oltárok álltak. Minden templomhoz egy lépcsőzetes, általában hétszintes toronytemplom, a zikkurát tartozott. Ennek tetején lakott az istenség, ez volt a végső beavatás, az isteni tudás megszerzésének, a kozmikus eggyé válásnak a színtere. A zikkurátok toronyépületeit sásfonattal erősített, tömbökbe rakott agyagtéglákból emelték, a király pecsétjét minden egyes téglára rányomták. A zikkurát emeletei egymásra épített, teraszos elrendezésben elhelyezkedő szintek voltak. Minél magasabbak voltak ezek, annál kisebb méretű volt a következő szint. A téglasorokat nádból készült gyékények segítségével erősítették meg, elérve azt, hogy az egész építményt ellenállóvá tegyék a különböző irányú erőhatásokkal szemben. Az egyre keskenyedő szintek mentén ferdén emelkedő rámpák vezettek a torony tetejére. A legfelső szinten őrizték az istenség szobrát, itt zajlottak a szertartások, s valószínűleg ez szolgált az építmény tetején folytatott csillagászati megfigyelések helyszínéül is. Úgy építették meg a tornyokat, hogy ellenálljanak a pusztulásnak, ezért sohasem emelték őket háromszáz lábnál magasabbra. Marduk babiloni temploma A leghíresebb zikkurát a babiloni Étemenanki, azaz „az ég és a föld alapjának temploma”. Ez az i. e. 2. évezred elején készült, s egyes kutatók szerint az i. e. 6. századi újjáépítéséhez fűződik a Bibliából ismert . A babiloni Marduk főistennek szentelt zikkurát hét szintből állt, s ezek mindegyikét egy-egy istennek (bolygónak) szentelték. Az építmény magassága megegyezett a hosszával, sarkai a világ négy táját jelképezték. A torony hét szintjét különböző, a bolygóknak megfelelő színekre festették. A Szaturnusz szolgált alapként, a legmagasabb fokon, a torony aranyozott tetején pedig a Nap lakozott. Felülről lefelé haladva a második szint fehér volt a ragyogó Jupiter színeként. A harmadik, téglavörös szint a Merkúré volt. Ezután következett a kék a Vénusznak, a sárga a Marsnak, és a szürke vagy ezüst a Holdnak. Szaturnusz szintje fekete volt.
Bábel tornya a valóságban
„Mind az egész földnek pedig egy nyelve és egyféle beszéde vala. És lőn, mikor keletről elindultak vala Sineár földjén egy síkságot találának, és ott letelepedének… És mondák, jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje…” Így indul a Teremtés könyvében Bábel tornyának története. „Az Úr pedig alászálla, hogy lássa a várost és a tornyot…”, és felmérve, hogy míg az emberek egy nyelven beszélnek, nem adják fel, amit elgondoltak, a nyelvek összezavarásával sújtott le rájuk, hogy ne érthessék meg egymást, és „elszéleszté őket az egész földnek színére”. Ez a történet két különálló mítoszt ötvöz. Az egyik arról számol be, hogyan épített az ember égig érő tornyot, hogy az istenek lakóhelyét ostromolja, és miként bűnhődött nagyratörő elbizakodottságáért. A másik legenda a nyelvek sokféleségére ad magyarázatot. A két legenda összekapcsolódásának a Bábel név lehet az oka, amely a babiloni Báb-ili, azaz Isten kapuja kifejezésből ered. Ám héberül a hasonlóan hangzó halai szó összezavarodást jelent. Bármennyire ellenállónak építették is meg, ma már csupán rommező a leghatalmasabb zikkurát, amelyet a babiloniak az Ég és Föld találkozásának háza névvel illettek, a Nabukodonozor fogságába kényszerült zsidók pedig Bábel tornyának neveztek el.
Magyar vonatkozás
Középkori krónikáink a magyarság őseként a legendás Nimródot jelölik meg. Nimród először Kézai Simon, Kun László udvari papja 1282 körül írt Gesta Hungarorumában tűnik fel a magyar történetírásban. Kézai elmondja, hogy a vízözön után kétszázegy évvel Noé egyik fiának leszármazottja, Nimród egész nemzetségével hozzáfogott a bábeli torony építéséhez. A nyelvzavar után Evilát földjére költözött, és ott felesége, Enéh két ikerfiút szült neki, Hunort és Magort. Ettől a két fiútól és a szolgálatukban álló vitézektől származtak a hunok és a magyarok. Ma már tudjuk, hogy a görögök Herkulese a mezopotámiai Gilgames görög változata. A kutatók pedig a Gilgames-eposzt a Bibliában is említett hatalmas sumér uralkodó, Nimrud nevéhez kapcsolják. A Nimród-Gilgames hagyomány még Mátyás király korában is élt, ezt bizonyítja többek között az is, hogy Mátyás szobrot emeltetett a nemzet ősapjának, Herkulesnek. A Képes Krónika szerzője, aki Nagy Lajos korában írt, vitába száll ugyan a Nimród-mondával, hangsúlyozva, hogy az ellentétben áll az egyházatyák tanításával, de amikor egy későbbi fejezetben az Árpád-ház családfáját sorolja fel, Álmos vezért maga is Nimród egyenes leszármazottjának tünteti fel.