1252. március 6-án hunyt el Viterbói Szent Róza, kinek példamutató, de igen nehéz földi küldetése mindössze 18 évig tartott. Élettörténetét különös csodák és legendák övezik.
Rövid élete során azonban a szerény fiatal lány olyan hősiesen küzdött meg a betegséggel, szegénységgel és a kirekesztettséggel, és tett tanúságot az igaz hitről és szeretetről, hogy az olaszországi Viterbóban különleges körmenettel és ünnepségsorozattal ünneplik minden évben.
Ki is volt Viterbói Szent Róza?
Bár születési éve bizonytalan, 1233 körül láthatta meg a napvilágot Viterbóban.
Nagyon szegény családba született, már kisgyermekkorában rendkívül vallásos volt – naphosszat csak imádkozott, böjtölt és lelki életet gyakorolt.
Házuk kertjében egy remetelakhoz hasonló, cellaszerű helyiséget alakított ki, ahol ideje nagy részét imádkozással töltötte. Gyenge, törékeny testét sok betegség kínozta, legkülönösebb ismertetőjegye az volt, hogy szívdobogása a mellkasán szemmel látható volt. (A mai orvostudomány ezt a fajta rendellenességet Cantrell szindrómának nevezi, melynél a szívet nem fedi el se a szegycsont, sem az izmok, csupán a bőr)
Csodatevő képességeiről és beigazolódó látomásairól több legenda is fennmaradt.
Háromévesen állítólag feltámasztotta anyai nagynénjét, melynek több szemtanúja is volt.
Istenhite olyan erős volt, hogy felnőtteket megszégyenítő önfegyelem és önzetlenség jellemezte. Hét éves korától a vezeklésnek szentelte magát, testi betegségei ellenére később belépett Assisi Szent Ferenc rendjébe – szülővárosának, Viterbónak lakóit pedig az igaz hitre és a pápához való hűségre buzdította. Viterbo akkoriban II. Frigyes német-római császár uralma alatt állt, és erős politikai nyomás, ármány jellemezte a mindennapokat.
A pápához és egyházhoz való hűségének, császárellenes fellépésének köszönhetően a helytartó száműzte. 1250-ben pár héttel az esemény bekövetkezte előtt állítólag megjósolta a császár halálát, ezt követően eretnekséggel, boszorkánysággal vádolták meg. Róza azonban nemcsak tagadta a vádakat, hanem ártatlansága bizonyítására három órán át sértetlenül viselte el egy máglya lángjait.
Betegségei ellenére ezt az időszakot is túlélte, visszatérve szülővárosába nagyon szeretett volna nyugalomra és békére lelni a viterbói Szűz Mária monostorban, de családja szegénysége miatt visszautasították a rendbe való belépését.
Nehezen törődött bele az elutasításba, viszont erős látomása támadt : halála után a falak közt kerül majd örök nyugalomra.
Ezt követően még 2 évet élt kerti imacellájában, majd elhunyt.
Holttestét, mely kellemes illatot árasztott, csodás fényesség ragyogta be. Két és fél év múlva testét kiemelték sírjából, mely különösen érintetlen, mumifikálódott állapotban volt. Abban a Szűz Mária-templomban temették el, melyet megjövendölt halála előtt, és ahol lelki békéjét meglelni vágyta.