Adela naplója: Meseélet

A szoba közepén, a levendulaillatú, manók vetette, lúdtoll melengette ágyban egy kisgyermek feküdt. Összekuporodva, boldogan, pimaszul kerek szemekkel. Olyanokkal, melyeket látva álom az ablakban meghökkenve sértődötten hátrált vissza az estébe. A gyermek észre sem vette. Csak feküdt csendben, és figyelt. Hallgatta a mesét. Minden este. A történeteket hősökről, királyokról, csodákról, szerelemről. Átélte, és hitte a varázslatot. Még nem egyszer csak fordult a világ. Az ágyikó túl kicsi lett, a szoba túl tarka, a mesék túl ostobák. S a csodákba vetett hit lassan elveszett, mint elpergő parányi homokszemek egy régi, poros óra felső öbléből. A lélek foglyul esett, a szív bezárult, az elme behódolt a racionalitásnak. A meséket pedig elnyelte a felejtés. Az élet útja titokzatos, akár egy padlás piszkosfekete, nehéz, lakattal zárt faládája. Váratlan, sejtelmes, meghökkentő. Haladunk rajta előre néha óvatosan, máskor száguldva. A Sors pedig építget, formál, emel. Alakít. Bölcs királyként nézi, ahogyan legkisebbként küzdünk, hősként álljuk a próbatételeket, kivont karddal harcolunk, hogy történetünk végén azzá a legnagyobbá váljunk, akivé csak lehetünk. Hamuban sült pogácsa? Nem. Tarisznyánkba csodás segítők ajándékozta apró, értékes, varázs itta tárgyakat gyűjtünk: talán egy kegyhelyről hozott, tenyérnyi, megszentelt angyalt; egy baráttól kapott mosolygó szeretetkabalát; egy „örökké emlékezz rám” kicsiny ékszert. Féltve őrizzük e bűverejű talizmánokat, mik védik a vándorlót, gyógyítják a a lélek sebeit, kinyitják az elszigeteltség zárait. Közben pedig lágyan azt súgják, hidd a csodát, hogy részed lehessen benne. Hisz létezik. Hát sose szűnj meg hinni benne! Tudd, nem kell a kurta farkú malacig menni, hogy szerencsére lelj, nem csak az Üveghegy árnyékában történhet csodás gyógyulás, nem csak az Óperenciás tengeren túl létezik „boldogan éltek míg meg nem haltak”. Az idő telik múlik. S az élet talán sokszor visszaigazolja a sivár logikát. A mindennapok problémáiban, az akadályok terhelte próbatételekben, az emberpróbáló küzdelmekben úgy tűnik, nyoma sincs a csodának. A lélek csak halad, halad. De közben, ha figyel, felsejlik benne a titok, hogy Sorsa ilyenkor is érik. Hogy a ködfátyolos bizonytalanságban Isten napja úgy érleli terveit, akár a május szülte gyümölcsöt a nyári forróság. Hogy a forrásponton a rossz hatalmát veszti, s kicsapódik a csodás beteljesülés. A megvilágosodott szerencsétlenségből szerencse lesz. Siker, melynek csupán táptalaja volt a rossz. Az alkalmassá vált hős, és körülményei végre megértek a jutalomra. A bonyodalomnak vége.

A bölcsé lett hős előtt a gonosz boszorkány elbukik, a hazug ármánykodó lelepleződik, az akadályozó sárkány feje a porba hull. Nincs többé hatalma. A próbát kiálltuk. Talán közben egyensúlyunkat vesztettük, de megtaláltuk, talán féltünk, de mégis a bátorságot választottuk, talán rossz irányba indultunk, de végül rátaláltunk a helyes útra. Mi talán nem kacsalábon forgó palotához vezetett, talán nem elnyert fele királysághoz, nem mesés gazdagsághoz. Mégis, amikor az oltár előtt egymás ujjára húzzuk a gyűrűt, amikor az ágy végében felsír, akit annyira vártunk, amikor megvalósítjuk, amiért oly sok éven át dolgoztunk, akkor ráismerünk a színes könyvlapok életünkben megelevenedett csodájára. A lét lehet drámai. Lehet remény veszett. Lehet kételkedő. És néha, ha hagyjuk, ha egy kicsit engedünk a görcsön, ha merjük hinni a csodát, a történetünk lehet olyan, mint egy mese. Mesés boldogságot kívánok Neked: Adela