Az ember néha azt képzeli, hogy övé a világ, hogy csak rá vár a szerelem. Könnyelmű, meggondolatlan. Hiszi: a jónál is jön még jobb. Később döbben csak rá, senkivel nem lehet olyan boldog, mint azzal a szomorú szemű szőkével, akit olyan csúnyán becsapott,
Összeállításunkban egy nő és egy férfi történetét olvashatjátok. Mindketten úgy érzik, végzetes hibát követtek el. Megbántották azt, akit szerettek. Ma is átkozzák azt a napot. Már késő. Vagy mégse? Lehet, hogy a cikkben (álnéven) szereplők kedvese magára ismer, és jelentkezik? Múlnak az évek, családot alapítunk, gyerekeink lesznek, tisztességgel éljük a hétköznapokat házastársunk kezét fogva. Belenyugszunk, hogy vele fogjuk leélni az életünket. Jól is volna ez így. Csak ne kéne mindig arra a másikra emlékezni. Csak ne jutna eszünkbe folyton váratlanul, összerombolva nyugodt napjainkat az a régi-régi, gyönyörű szerelem. – Vajon mit csinál most? Vajon kinek a haját simogatja, kinek a tincseit csavargatja az ujjára és csókolja össze? Vajon az nő is beleborzong, ha a nyakához ér, ő is elalél, mint ahogyan én, tizenegy évvel ezelőtt? – mereng harminckét éves ismerősöm (nevezzük Anitának). – A főiskolán ismertem meg azt a férfit – meséli. – ? vezette a büfét. Harmincéves volt akkor, és gyönyörű. Emlékszem, narancsléért álltam sorba. Amikor a kis ablakhoz kerültem, és megláttam, csak néztem, néztem, és egy hang se jött ki torkomon. ? is csak bámult rám, aztán elmosolyodott, és szó nélkül a kezembe nyomott egy pohár narancslét. Beleborzongtam. Honnan tudta? Belelát a gondolataimba? Másnap zavartan elmotyogtam, hogy kakaós csiga, tej, aztán amikor odaadta, elejtettem az egészet. Összeszedte, és nyújtotta újra felém, és ahogy a kezemhez ért, sütött a bőre. Megégetett! Tudom, hogy nem hiszed el. Csak álltam ott, megdermedve. Másnap előre elkészített uzsonna várt. A papír, amibe belecsomagolta, tele volt írva. Az állt rajta: este hétkor vár a parkban, az öreg nyírfa alatt. Egész nap semmire sem tudtam figyelni. Csak a hét órát vártam. Felejthetetlen napok következtek. ?rült, gyönyörű beszélgetések, érintések. Soha senkivel nem beszélgettem úgy, soha senki nem került közel hozzám annyira, mint ő. Teltek a hetek, nagyon boldog voltam. Csak az enyém volt, nem beszéltem róla senkinek. Szégyelltem volna, hogy csak egy büfés…
András
– Egy éve derült ki az igazság. Egy kerek éve keresem őt, hogy elmondhassam neki. Talán még nem késő. Talán még nem esküdött örök hűséget valaki másnak. Huszonnyolc éves voltam, ő huszonnégy. Egy baráti társaságban ismerkedtünk össze. Lassan nyíló, hatalmas szerelem volt. Nap mint nap többet kaptunk egymásból, és hiszem, a mai napig is tudna újat adni nekem, ha nem ért volna véget három évvel ezelőtt. Egy haverom megirigyelte tőlem. Mindent elkövetett, hogy bebizonyítsa, minden nő megbízhatatlan, csalfa és számító. Addig én is ezt hittem (ezúton kérek bocsánatot a nőktől), de amikor Nórát megismertem, tudtam, hogy megtaláltam az egyetlent. A haverom egy nap azzal állt elő, hogy látta Nórát az egyik étteremben enyelegni egy negyvenes férfival. Esküdözött, hogy őt látta, sőt hazáig követte őket, és azt is látta, hogy a férfi a kapuban szájon csókolta, aztán visszaültek a férfi kocsijába, és elhajtottak. Alig bírtam kivárni a másnapot, hogy kérdőre vonhassam Nórát. Kiabáltam vele, megrángattam, meg is löktem. ? nyugodt maradt. Vérlázítóan, megalázóan nyugodt. Halkan szólalt meg, alig lehetett hallani. Téged szeretlek, mondta, sajnálom, ha nem érzed biztosan. Sajnálom, ha inkább bízol a barátodban, mint bennem. És el akart menni. Bizonyítsd be, hogy nem csaltál meg! – üvöltöttem. Nincs mit bebizonyítanom, felelte, sarkon fordult, és elindult. Utánaléptem, és megütöttem. Csak bámult rám, fogta az arcát, és potyogtak a könnyei. Elment. Rohantam utána, hogy bocsásson meg, beszéljük meg, könyörögtem, virágot küldtem a lakására, százszor hívtam telefonon, de nem állt szóba velem. Egyszer, amikor felhívtam, egy idegen hang szólt bele a kagylóba: Nórát keresi? – kérdezte. – Elköltözött. Másik országba ment, ott tanul. Nem tudom, hol – mondta az asszony.Épp egy éve, hogy újra találkoztam azzal a baráttal. Akkor mondta meg, hogy hazudott. Nem látta Nórát semmilyen férfival. Csak kitalálta az egészet. És bocsánatot kért. Elrontottam az életem. Jaj, Nóra, Nóra! Bárcsak elolvasnád ezeket a sorokat! Kedves Olvasó! Te mit gondolsz? Vajon jó volna találkozni Vele, akit azóta sem tudtál elfelejteni? Jó volna tudni róla, látni milyen lett, hallani a hangját, megfogni a kezét? Mert hiszen lehet, ha meglátod, csalódni fogsz. Kiderül, nem ilyennek képzelted: elérhetetlensége megszépítette őt. Talán már nem is olyan varázslatos. Talán pocakot eresztett, megőszült… Vagy tisztes családfő (családanya), és négy gyereket nevel. És vajon ? mit szólna, ha elé állnál: lásd, ilyen vagyok, emlékszel még rám? És ha meg sem ismer Téged? És ha ezeket a gyengéd érzéseket csak Te dédelgeted? Ha már nem tetszel neki? Ha a randevún folyton az óráját nézi, miközben Te a régi időket próbálod föleleveníteni? Jaj, és mi lesz akkor, ha minden úgy megy, mint a mesében? Ha újraéled a szerelem? Ha úgy döntötök, soha többé egy percre sem lesztek hajlandók megválni egymástól? Belefér az életedbe egy ilyen sorsdöntő lépés? Nem túl nagy az ára ennek a választásnak? Mi mindent kellene föláldoznod cserébe a megtalált boldogságért? Nos, a döntés a Tiéd. Ha úgy gondolod, mindent mérlegelve mégiscsak szeretnél találkozni régi kedveseddel, vágj bele! Adj egy esélyt a sorsnak. Üzenj neki az astroneten keresztül, a többit pedig bízd a véletlenre.