A lendület, ami Annát a lépcsőn levitte, az utcán átrepítette, a buszra felsegítette, fogyni látszik a pályaudvar kopott peronjánál. Szürke ruhás, szürke arcú tömeg siet szembe vele, úgy tűnik, nem is látják, eltapossák, nem fogják kikerülni.
Ez a monoton zaj is milyen félelmetes: ha bántanák, ha segítségért kiáltana, meg se hallaná senki. – Nyugi, nyugi – motyogja magában, de torkát sírás szorongatja. Melyik vágányhoz menjen, melyik vonatra szálljon, hová utazzon, ki várja? Milyen régen nem ültem vonaton – villan az eszébe. Utoljára Tamással mentek a Balatonra, nászútra. Ugyanerről a pályaudvarról indultak, de akkor valahogy más volt, kedvesebb, melegebb. Tizenöt éve talán még nem utaztak ennyien. Lehuppan a hatos vágány melletti padra. Gondolkodnod kell – sziszegi a fogai között. – Gondolkodj. Védtelennek érzi magát. A nagy elhatározás, hogy mindegy, csak innen el, egyedül lenni, átgondolni, újraértelmezni az elmúlt éveket, nevetségessé törpül ebben a káoszban. Apró bőröndjét ölébe fogja, kapkodja a fejét. Minden idegszálával gondolkodni próbál. Szajkózza magában a baját, mint egy gyerek, hogy el ne repüljön ez a keserves, nyűgös-bús érzés, élete egyetlen állandó hangulata, ami végre tettre sarkallta, döntésre bírta.