Türelem

Morvai Elvira: Türelem című naplóregénye az „érme két oldalát” mutatja be: a válságba jutott házaspár mindennapjait meséli el férfi- és női szemmel. A könyv egyik fele a feleség, míg a másik fele a férj bejegyzéseit tartalmazza, s bár a történet azonos, a látásmódjuk megdöbbentően különböző. Az írónő rendkívül érzelmesen, fordulatosan és szívszorítóan ír, ezért az embernek kicsit olyan érzése támad a könyvet lapozgatva, mintha észrevétlenül kukkolhatna két ember naplójában, amelyről sosem lehet tudni, hogyan folytatódik? Részlet a könyvből:

Január 1. (2.00 – éjszaka)

Ma Jázminnal elsétáltunk a játszótér felé, én toltam a babakocsiban Marcit, a lányunk a nagyszülőknél maradt. A téren összefutottunk néhány régi barátunkkal. Jó volt látni őket; mennyit ökörködtünk éveken keresztül! Beszélgettünk egy kicsit, Jázmin a csajokkal megvitatta a pelenka- meg a bébiételtémát, mi meg a srácokkal mentünk egy kört a babakocsikkal, dumáltunk a régi bulikról, szilveszterekről, amiket akkor még sosem hagytunk ki. Sapka, nagykabát rajtunk, sál a nyakunkban, és amikor hazajöttünk, Jázmin azt mondta, hogy én voltam a játszótéren a legvonzóbb apuka. Aztán hozzátette, hogy elhagy, nem bírja tovább. Szétestem. Egész nap csak ténferegtem a lakásban, nem találtam a helyem. Valahogy olyan érzés, mintha az egész eddigi életem, a személyiségem, az önbecsülésem és minden hirtelen darabokra tört volna. Úgy éreztem magam, mint akinek letörték a szarvát. Pedig épp ellenkezőleg. A düh majd szétvet, nem tudom, hogy üvöltsek vagy költözzek el itthonról még ma, esetleg álljak neki könyörögni, vagy mi a francot csináljak. Ebbe tényleg bele lehet őrülni, sosem gondoltam volna. Persze nem is gondolkodtam még ilyesmin. Szóval egész nap csak az zakatolt a fejemben, hogy mit csináljak, mit csináljak, mit csináljak, mert Jázmin, miután ezt közölte velem, fogta a gyereket és elment itthonról. Nem tudom, hova. Én meg álltam itt, hogy felhívjam-e a szüleit, vagy próbáljam lenyomoztatni a mobilját, pakoljak bőröndbe, törjem darabokra a bútorokat, vagy mit?! Leültem, aztán felálltam, átmentem a másik szobába, aztán vissza, a nappaliba, töltöttem egy pohár vizet, nem ittam meg, kijöttem a konyhából, át a fürdőszobába… és csak róttam a köröket a lakásban, és ordítani akartam, hogy mit csináljak, hogy tehette, és akkor mi lesz. Jázmin nyolckor hazajött a gyerekekkel, nem tudtam, mi legyen a fontosabb, a büszkeségem, vagy a válaszok, végül odamentem hozzá, és azt mondtam, hogy most akkor üljön le, mert beszélnünk kell. Azt mondta, ne ma, mert nagyon-nagyon fáradt, lefekteti a gyerekeket, aztán ő is megy aludni. Megtenném-e, hogy ma a dolgozószobában alszom. Itt vagyok. És folytattam tovább, miután ők lefeküdtek. Ki a konyhába, be a fürdőbe, át a nappaliba, és így tovább. Mint aki bekattant. Talán be is kattantam. De hát nem is csoda. De nem, mert végül is tudok gondolkodni, meg még érzek is, hogy mi mindent, hát tehetetlenséget főleg, zavarodottságot, olyan kusza minden, még fel sem fogtam, és félelmet is, hogy mi lesz a gyerekekkel, és indulatot, hogy agyon tudnám őt verni, és tudni akarom, ki az a másik, hogy vele kezdhessem…

Január 1. Kedd, este tíz óra

Ma megmondtam neki. Éjfélkor határoztam el, hogy végre megmondom. Nem volt könnyű, de összeszedtem magam, és miután hazajöttünk a parkból, egyszerűen csak közöltem vele, hogy el fogok menni. Most lettem teljesen biztos a dolgomban, éjfélkor meg is fogadtam, hogy nem halogatom tovább, túl nagy már ez a teher, elég a hazugságokból. Manikűröshöz megyek, anyámmal vásárolok, Lillával ebédelek, már olyan kényelmetlen volt ez a sok titkolózás, és fölösleges is. De többet egyenlőre nem mondok, elég, ha most annyit tud, hogy elköltözünk ebből a házból (csak még azt nem tudom, hogy hova). Az éjfél egyébként elég furcsa volt. Ott álltam a férjem mellett, hallgattuk a Himnuszt, miközben az járt az eszemben, hogy három hónapja megcsalom. Tudom, hogy ez nem fair, és annyira nem jellemző rám, de belesodródtam. Én nem ezt akartam, én csak önálló akartam lenni. Önálló, ezt úgy értem, hogy önálló akarattal, véleménnyel, presztízzsel rendelkező nő, bár jelenleg itthon vagyok a gyerekekkel, tehát nem keresek pénzt, de akkor is, már elegem van abból, hogy Ádám tart el, és így folyton azt kell éreznem, hogy a döntés joga az övé. Pedig nem érezteti, de nekem folyton eszembe jut, hogy nemrég dolgoztam, pénzt kerestem, színházba jártam, kávéztam a barátnőimmel, most meg „csak” anyuka, feleség és háziasszony vagyok (egyben takarítónő, meg szakácsnő, miegymás), és nem azt mondom, hogy ez kevés, mert ennél szebbet elképzelni sem tudok, csak valahogy megcsappant az önbizalmam, úgy érzem, hogy kevés vagyok, keveset érek. És akkor jött Viktor, de hát róla már sokat írtam ebbe a naplóba, illetve még a tavalyi évibe, szóval Ádám főnöke, és levett a lábamról. Régóta ismerjük egymást céges bulikról, innen-onnan, és három hónapja összefutottunk egy bevásárlóközpontban. Megittunk egy kávét. Bennem akkor nem tudatosult, nem mondtam ki magamnak, hogy itt a lehetőség a kiszakadásra, kiszabadulásra, csak valahogy belecsöppentem az eseményekbe. Elhallgattam itthon, hogy kávéztunk, pedig akkor még nem csináltunk semmi mást. Aztán felhívott (a mobilszámomat kinézte az irodában Ádám telefonjából), és megkérdezte, nem kávézunk-e újra? Akkor már mást is csináltunk. Pedig sose tetszett, túl idős volt hozzám, meg különben is, Ádám főnöke. Meg különben is: én férjes asszony vagyok, pici babával, és egy majdnem tízéves kislánnyal! Mit csinálok? Szabadságot harcolok ki magamnak. De miért? Miért kell, hogy harcoljak érte? Ez egy belső küzdelem. Amikor egy nő otthon van, idővel valahogy elfogynak a pozitív visszajelzések, vagy leredukálódnak annyira, hogy finom a vacsora, meg de szépen csillognak a poharak. Pedig én nem hagyom el magam, igyekszem jól kinézni, járok fodrászhoz meg kozmetikushoz, de valahogy mégis. Valahogy szétestem az évek alatt. Pedig nem olyan rég született Marci, előtte sok évig dolgoztam, mondjuk egy ideje itthon, és sikeres is voltam a munkámban, de mégis. Nem tudom, miért. Hosszú idő alatt alakulhatott ki ez az önbizalomhiány. Úgy éreztem, elveszítettem a szuverenitásomat. És most úgy érzem, hogy visszaszereztem. Sajnálom, hogy csak így jutottam hozzá…

Morvai Elvira: Türelem NaplóregényKiadó: Scolar Kft.

Ára: 2613 Ft Terjedelem: 280 oldal További info: http://www.libri.hu/konyv/turelem.html