Adela blogja: Kaleidoszkóp – 2. rész

Mivel a kezdeti szomorúságot olykor felváltotta bennem a düh, voltak szörnyű és kevésbé fájó pillanataim. Aszerint, hogy épp a pokolba kívántam-e, vagy rám tört, hogy még mindig vágyom utána, és mennyire fáj, ami történt. Volt, hogy azt kívántam, bárcsak ne láttam volna semmit. Volt, hogy úgy éreztem, elfelejtve, az egészet, megmondom neki, folytassuk. És volt, hogy azért akartam felhívni, hogy kiordítsak magamból minden keserűséget és haragot. De egyiket se tettem. S az ő hívásaira, üzeneteire sem reagáltam. Begubóztam. Egy kissé elhatárolódva mindenkitől vártam, hogy egyszer csak elmúljon az egész. Hogy kiürüljön belőlem minden sóvárgás, minden bánat, minden keserűség. Hogy a napok megoldják, amire én képtelen vagyok. Vontatottan teltek a hetek. Minden nap ugyanaz volt. Olyan üres, olyan fájó, olyan hosszú. Sokszor küzdelemnek éreztem, hogy képes legyek egy normális napot végigélni. Banális célokat tűztem ki magam elé: most csak nézem ezt a filmet, és nem gondolok rá; ebédig nem hagyom, hogy eluralkodjanak rajtam a rossz emlékképek; ma minden pillanatban, amikor eszembe jut, rögtön belefogok valamibe? Nagyon gyengének éreztem magam, és túl nagynak a feladatot. Tudtam, most csak picike lépésekben haladhatok. Csak így egy-egy rövid, bennem lévő sötétséget legyőző pillanatból rakosgathatom össze újra magam. Nem ment könnyen. Sőt. Mégis mintha haladtam volna, csak tudtam, olyan, de olyan messze van még a vége? Hűvös, szeles, borús este volt. Péntek. A nappali kanapéján ücsörögtem, és egy régi könyvemet olvastam. Harmadszor. Szerettem. Annyira süvített kint a szél, hogy alig hallottam meg a csengőt. Sose jött hozzám senki ilyenkor. Persze bevillant, ő az. Így kicsit hevesebben verő szívvel nyitottam ajtót. Tényleg nagyon szép volt. Így közelről is. Hirtelen forróság öntött el, s tetőtől-talpig végigfutott rajtam egy emlékek táplálta, döbbent, maró érzés. – Szervusz! Nóra vagyok. Nem akarlak zavarni. Beszélhetnénk néhány percet? – kérdezte jobb kezével hátrafogva a széltől arcába fújt hosszú haját. – Csak néhány percre – ismételte újra, mivel egy szót se szóltam. – Rendben – mondtam végül olyan halkan, hogy csodálom, hogy meghallotta, és előre mozdult, a küszöb felé. Néhány pillanat múlva pedig, a nő, akinek az arcát százszor láttam a fejemben, akit egyszerre irigyeltem és utáltam, aki azon a vágyaimat szétdúló estén bement Alex lakásába, keresztbe tett lábakkal ott ült a kanapém szélén. – Parancsolj – mondtam neki, s mindent megtéve, hogy leplezzem zavart idegességemet, leültem vele szemben, a fotelra. – Nézd, tudom, hogy bizonyos értelemben semmi közöm hozzá, s hogy nem kellett volna ide jönnöm, de mégis, azt szeretném, ha meghallgatnál – kezdte kezeit a combjára téve. – Rendben- mondtam neki feszülten. – Nem tudom, miért gondoltad meg magad Alex -szel kapcsolatban, nem is tartozik rám, és persze semmi okod rá, hogy nekem elmond. Nem is ezért jöttem. Hanem azért, mert nagyon régóta ismerem őt. Nem egy elveszett ember, és nem törik össze könnyen. Most se történt ilyesmi. De akárhogy is viselkedik, látom rajta, hogy szenved. És szerintem legfőképp azért, mert nem méltattad rá, hogy legalább megmagyarázd neki a dolgokat. Pedig szerintem ennyit igazán megérdemelt volna. – mondta, s végig a szemembe nézett közben. Azt hittem, szétveti a fejem a düh. Úgy markoltam bele a fotel karfájába, hogy a szorító mozdulat mindenképp visszatartsa bennem mindazt, amit ebben a pillanatban legszívesebben tettem volna. Ekkora arcátlanságot, még életemben nem hallottam. Nem elég, hogy idejön, de még van képe engem beállítani valami szívtelen nőnek? – Ugye csak viccelsz? – kérdeztem végül, úgy döntve, hogy nem fogom vissza magam. Ez az én házam. A vágyak az én vágyaim voltak. A szétrombolt álom az én álmom. – Azért jöttem, hogy megkérjelek, beszélj vele egyetlen egyszer. Mondd neki, hogy nem illetek össze, vagy találtál mást, vagy mit tudom én, mi volt az okod, de legalább egyszer méltasd valami válaszra. Mert tényleg szeretett téged. – Azért nem reagáltam a hívásaira, mert úgy éreztem, nem érdemli meg, ha éppen ennyire tudni akarod. Azt pedig, hogy mennyire szeretett, szerintem te sokkal jobban tudod, mint én. – néztem rá olyan dühvel, hogy láttam rajta, meglepődik. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. De az biztos, hogy nagyon szerelmes volt beléd, és ez, bár nem mondja, érzem rajta, még mindig így van- mondta, s láttam rajta mindenképp próbál higgadt maradni. – Ja, lehet. Kár, hogy mégis lefeküdt veled – vetettem oda neki végül nyíltan. – Miről beszélsz?- nézett rám elcsodálkozva. – Nézd, hagyjuk ezt. Nem tudom, miből jött rá, hogy láttalak. Gondolom, kikövetkeztette, vagy tippelt, fogalmam sincs. És azt se tudom, mivel vett rá, hogy ide gyere. Mert nekem ez az egész elég perverznek tűnik. De tudod mit, nem is érdekel. Hagyjatok engem békén. Legyetek boldogok. Ámen. Szervusz – mondtam neki, s az ajtó felé indultam. – Nem feküdtem le vele soha, és fogalmam sincs, mit láttál. – Aznap, amikor együtt voltam vele, éjjel láttalak bemenni a lakásába. – fordultam vissza felé. És végre nem tetette tovább a hülyét. Láttam az arcán, pontosan emlékszik. – Aznap, mielőtt megszakítottad volna vele a kapcsolatod? – kérdezte. – Igggen- mondtam neki gúnyosan, mert már nagyon untam ezt a beszélgetést. – Terhes vagyok – mondta, s előre tolta közben a bő pulóver alá bujtatott hasát. 8 hetes. Igen, már akkor is az voltam-folytatta, szó nélkül hagyva az arcomon megjelenő fintort. A férjemmel 3 éve próbálkozunk. Alex, az egyik legjobb barátom. Több mint 17 éve ismerem. Akkor is mellettem állt, mikor két éve meghalt az apám. És nagyon szorított nekünk, hogy összejöjjön ez a gyerek. Tudta, mennyire szeretnénk. Aznap délután tudtam meg, amikor láttál nála. Egész este veled volt. Én meg személyesen akartam elmondani neki. Azt mondta, jó neki még olyan későn is. Menjek nyugodtan. Hát elmentem. Alig vártam, hogy elmondjam neki. – mondta, s láttam rajta, minden róla való feltételezésem ellenére próbál minél nyugodtabb maradni, hogy nehogy ártson a babának?

Bárcsak megfontolt lettem volna, érett és okos. De nem voltam az. Mint olyan sokszor sok mindent az életemben, ezt sem gondoltam végig. Pedig ha megtettem volna, ha elterveztem volna előre, mit fogok neki mondani, és nem hívom fel szinte azonnal, ahogy egyedül maradtam, akkor nem hallgattam volna pillanatokig némán, mikor beleszólt a telefonba. – Lizi, itt vagy? Te vagy az? – olyan jó volt újra hallani a hangját, hogy azt el nem mondhatom. Zakatolt a szívem, mint valami idiótának. S nem csak azért, mert újra hallottam őt, hanem mert féltem. Nagyon féltem. Mert annyira nagy volt az esélye, hogy már késő. – Igen, szia! – szólaltam meg végül. – Nem zavarlak? – kérdeztem. Végtelenül hülyén éreztem magam. – Nem. Nem zavarsz – felelte. Nem kérdezett semmit. De persze miért is könnyítette volna meg. – Én..csak azért hívtalak, mert szeretnék beszélni veled. Találkozhatnánk esetleg valamikor? – hadartam. Lerohantam, de nem bírtam húzni az egészet. – Találkozni szeretnél velem? – kérdezett vissza. – Igen. Ha akarsz még kettőnkről beszélni – feleltem neki, miközben tudtam, nincs is olyan, hogy kettőnk? Nehezen aludtam el, és szombat ellenére hatkor felébredtem. Vissza kellene aludnom. Hogy fogok kinézni? Járt a fejemben, de képtelen voltam rá. Olyan nyugtalan voltam, hogy reggelizni is csak néhány szem kekszet ettem? Aztán napoknak tűnő órákkal mégiscsak eljött a délután négy. Ötre beszéltük meg. Tíz perccel hamarabb odaértem a belvárosi pub elé. Csak ácsorogtam, s próbáltam nem rákoncentrálni, hogy hányingerem van. Öt után nyolc perccel tétován nézegettem körbe. Nem volt rá jellemző, hogy késik. Kiderült, most sem volt az? Hatig vártam. Addig képtelen voltam onnan elmozdulni, még akkor sem, ha háromszor hívtam, s egyszer sem vette fel. Miközben távolodtam a pub épületétől, úgy éreztem, mázsás súlyúak a lábaim. Otthon beakasztottam a ruhámat a szekrénybe, s a konyhába tartottam, hogy bevegyek egy szem altatót, mikor megcsörrent a telefon. – Szia! – Kata volt. – Szia! – Csak azért hívtalak, mert holnap mégse tudunk Egerbe menni – Zolinak dolga volt ott. Úgy beszéltük meg, Kata és én vele megyünk, hogy amíg ő üzletel, mi csavarogjunk egyet a városban. – Közbe jött valami?- kérdeztem kissé csalódottan, miközben teleengedtem a poharamat vízzel. – Alexet ma fél háromkor baleset érte. Nagyon súlyos. Zoli lemondta az ügyfelét, hogy itt legyen, ha van valami. – Micsoda?- kérdeztem, s a pohár kezemből a mosogatóba csúszott. A kórház folyosója steril volt, klórszagú és hűvös. Alex szülei sítúrájukat megszakítva már úton voltak Svájcból. Zoli egy fél órája ment el, hogy hazavigye Nórát. Be volt kötve a feje. A karjából lógott az infúzió. A mellkasát vastag gézkötés fedte. Miközben kihúztam az ágya alól a kis fehér széket, ránéztem a monitorra, mely a szívritmusát mutatta. Még mindig életveszélyben volt. – Szia – súgtam neki, s lassan leülve a székre remegő kezemmel megérintettem a mutatóujját. Most éreztem igazán, mennyire hiányzott az arca. Mennyire kedves nekem minden egyes vonása. Mennyire üresek voltak számomra az elmúlt hetek nélküle. A meleg könnyek lassan folytak végig az arcomon. Képtelenség volt őt így látni. Szerettem volna tőle bocsánatot kérni, átölelni, tudtára adni, hogy szeretem. Beszélni akartam hozzá. Elmondani neki ezer dolgot, s aztán várni, hogy kinyitja a szemét, a nevem súgja, s én megérzem, hogy minden rendben, hogy semmi sem veszett el. De láztól megizzadt teste mozdulatlan, szeme csukott, száraz szája néma volt. S én sem tettem mást, csak szám elé szorítva kezem rázkódó vállakkal zokogtam mellette fojtottan. A soha többé gondolata sosem volt még ilyen elfogadhatatlan. Végül félelem markolta gyomorral imádkozni kezdtem. Reszkető kezeimet görcsösen összekulcsolva ismételgettem magamban ugyanazt a néhány sort. Nem kértem már, hogy legyen az enyém. Csak néztem az arcát. Fogtam az ujját. S könyörögve kértem, hogy maradjon életben. Nem is fogtam fel az egészet. Hogy egyszer csak máshogy kezd verni a monitor, hogy kissé megmozdul a teste, s hogy hirtelen zihálni kezd. Talán nem is én voltam, aki az ajtóhoz rohanva kikiabál a nővérnek, talán nem is én voltam, aki a nevét hajtogatja, s talán nem én voltam, akit két ápoló húz ki a kórteremből, miközben a monitor egyenes csíkban futva élesen sípol? A jövő sokszor meglepő, váratlan, megdöbbentő. De lehet, ez csupán az ostoba ember jövője. Az olyané, mint amilyen én vagyok. Egy olyan nőé, aki repül az álmai szárnyán, aki hisz, akkor is, amikor már nincs miben, aki sose szűnik meg remélni, hogy a vágyai egyszer valóra válnak. Aki csak nézi az életet apró, színes, csőbe zárt tükrökön keresztül, melyek néha hamis képet mutatnak. De aztán fordul a kaleidoszkóp, s a világ megváltozik? A terem szélén álltunk. Gyengéden átkarolt, s középre vezetett. Megremegtem. Persze érezte. Megkérdezte, fázom-e. Bevallottam, hogy nem. Elmosolyodott. Elmosolyodtam. Magához húzott. Szorosan. De én kissé elhúzódtam. Két hónapja engedték ki. A műtét helyei még érzékenyek voltak. Az újraélesztés után két nappal nyitotta ki először a szemét. Az orvos azt mondta, teljesen felépül. Csak ölelt, nézte az arcom, majd hozzám hajolt, és csókolni kezdett. Nem létezett senki más csak ő. A melege, az illata, a szája. Aztán csak ölelt tovább. Nem beszélt hozzám, s én se hozzá. Percekig nem is csókolóztunk. Nem csináltunk semmit, csak táncoltunk. Adela