Az üdvtörténet (Isten és ember közös története) eseményei mindig meghökkentőek. Az, hogy az Isten emberi testet ölt, hogy vele gonosztevőként bánnak, hogy az ember az, aki Istenét megöli, s nem fordítva, megszokhatatlan. Már-már abszurd, hogy ez az Istene
Az üdvtörténet eseményei mindig meghökkentőek. Nem azért, mert egy embertől elidegenedett nagyúr tolakszik bennük elénk, hanem éppen ellenkezőleg: belőlük köntörfalazás nélkül, kendőzetlenül az ember sorsa és rendeltetése derül ki. Annak ellenére, hogy kimondatik ezekben az eseményekben az ember sorsának minden szava, törvénye, végső beteljesülése és veszélye, sőt végleges bukásának lehetősége is, mégis titokzatosak maradnak, mert Istenben történnek meg, az isteni szeretet megtartó közegében, amely Isten titokzatos ölelése. Ha ez igaz, miért nem eszerint él az emberiség? Miért nem fedezi fel magában mindenki ezt az igazságot? Miért nem sokkal fontosabb ez minden civilizációnál? Miért nem döbbenünk rá, hogy Krisztus nem egy néhai valaki, hanem az ember esélye, a létezés békessége, a kisszerűségek legnagyobb ellentmondója, az élet forrás-foka, a valódi haladó eszmék, várakozások jövője, az ellentétes és egybevágó jóakaratok gyújtópontja, különbözőségeink egybefoglalója, aki szenvedésén, kudarcán, halálán túl tudott lépni? A válasz ezúttal is elmarad, mert mint az apostolok, mi is megzavarodunk, gyarló ember módjára megrendülünk. Ha Jézus valóban az Isten Fia volt, miért kellett így meghalnia? Az az éjszaka ugyanaz a sűrű-éj, amely nem fogadta be a VILÁGOSSÁGOT, s mikor az mégis beléje ereszkedett, kivetette magából. Íme, egyek vagyunk a NEM-sötétjében, amely értetlenségünk és hitetlenségünk éjszakája. Oly makacs, oly kitartó, hogy isteni halálnak kell szétfoszlatnia. Ilyen áron kell kikényszerítenie, hogy végül egyek legyünk az IGEN-ben is.