A titokzatos fehér rózsa

– Milyen egyszerű! – mondta a páva. – Semmi szín, semmi különlegesség! – Közönséges! – rikácsolta az öreg, csúf és kopasz keselyű. – Hát hogy néz ez ki? „Mind ilyenek vagytok.” – gondolta a farkas a fák közül. – „Nem veszitek észre magatok körül a szépet és a jót.” A társasághoz hamarosan csatlakozott a vaddisznó, a róka és a medve is. – Ez meg mi? – fanyalgott a róka. – Semmi keresnivalója nincs itt. – Csúnya! – röfögte a vaddisznó. – Ráadásul útban van. A rózsa bánatosan lehajtotta fejét. Szirmai közül, mintha csak egy könnycsepp lenne, egy vízcseppecske hullott a földre. „Hát nem látjátok, hogy fáj neki ?” – gondolta a farkas. – ” Miért kell bántani? „ – Nem szeretem a virágot! – dörmögte a medve. – Tépjük ki ! Azzal lehajolt, hogy leszakítsa a rózsát, de egy tövis megszúrta az ujját. – Nézzétek! – bömbölte, és magasba tartotta a mancsát – Megszúrt ! – Szóval még veszélyes is! – jegyezte meg a róka. – Ki kell irtani ! A vaddisznó felhorkant, rávetette magát a virágra, és kíméletlenül a földbetaposta. A többiek megtapsolták. A farkas üvölteni tudott volna tehetetlen dühében. „Elpusztították, csak azért, mert más volt mint ők! „ Megvárta amíg az utolsó állat is távozik a tisztásról, aztán előjött a fák közül. Odament az összetört, meggyalázott virághoz, gyengéden felemelte a földről. Óvatosan a szájába vette, és elügetett vele. Otthon, az odúja előtt egy kis gödröt kapart a rózsának, és belefektette. – Isten veled, kis virág! Nem érdemelték meg, hogy nekik nyíljál … Miközben betemette a sírt, úgy érezte, lelkének egy darabja is ottmaradt a földben, a rózsa mellett. Másnap reggel, amikor kilépett szerény hajlékából, nem akart hinni a szemének. A fehér rózsa ott pompázott az odúja előtt, szirmain apró gyémántokként csillogtak a harmatcseppek. A farkas csak állt némán, a virágot nézve. Hirtelen furcsa melegséget érzett a szemében: életében először, sírni kezdett.