Amikor a hirdetés szövegét megláttam, majd kiugrott a szívem. Hiszen ez jel! Erről beszélt a Segítő, hogy figyeljem a jeleket! Előkotortam a táskámból a mobilomat, és bepötyögtem a számot. De a hívógombot mégsem mertem megnyomni.
Valami azt súgta, hogy ne tegyem. Várjak. Gondoljam át. Hova rohanok? Félretettem a telefont, és indultam, hogy megmossam az arcom. Utoljára az érettségi előtt lángolt így a bőröm, a szemem égett, a fülem csengett. Nem is értettem igazán, mi okozza bennem ezt a felfokozottságot. Hiszen nem történt más, mint hogy találtam egy hirdetést. Na és! Száz meg száz hirdetést adnak fel naponta a lapokban. Ha jobban megnézném, nyilván rájönnék, hogy ebben az újságban sem egyetlen helyre keresnek presszós lányt. De valami mégis azt súgta, hogy ez a hirdetés NEKEM szól. Ez a csapat ENGEM vár. Ez az állás az ÉN állásom. Mi történhet, ha felhívom őket, és találkozom velük? Az égvilágon semmi. Legfeljebb nemet mondok, és szépen visszakullogok a régi munkahelyemre. Lehet, hogy ha közelebbről is meglátok egy italpultot, máris elmegy a kedvem az egésztől, és akkor legalább elmondhatom magamnak, hogy megpróbáltam, és nem tetszett. És nyugodt szívvel térhetek vissza a szakmámhoz. Igen, ez az – mondtam ki hangosan is, – felhívom őket. Adok egy esélyt az álmomnak. Arra számítottam, hogy a telefonban kemény, hivatalos hang fogad majd, és megkér, hogy először is küldjem el az önéletrajzom e-mailben, aztán majd értesítenek. Ehelyett egy jókedvű, kedves férfihang szólalt meg a vonal túlsó végén, és miután közöltem, hogy az állás érdekelne, a következőt mondta: – Nagyszerű! Mikor tudna bejönni? Máris kezdhet! Elnémultam. Meg se tudtam szólalni. Ő pedig nevetett. – Csak vicc volt! Tudom, hogy nem ezt tervezte ma estére! De nézzen be, amikor csak tud, mi tíztől tízig mindig itt vagyunk. Elhadarta a címet, és letette. Kirohantam a fürdőszobába, rendbe hoztam a hajam, megigazítottam a szemfestékem. A kocsiban döbbentem rá, hogy még két sarok, és megérkezem a címre. Vagyis hogy gondolkodás nélkül iderohantam. A kávézó valóban forgalmas helyen volt, mégis olyan békét és nyugalmat árasztott, mintha egy erdő közepén állna. A falak sötét bordók, a hatalmas ablakokon nádroló, előttük tengernyi növény. Fonott karosszékek mindenütt, kellemes, halk dzsessz, a felszolgálók fekete nadrágban és pólóban. És jókedvűek. És kedvesek. Leültem egy asztalhoz, és vártam. Mire feleszméltem, már ott is volt egy lány, és kérdezte, mit hozzon nekem. Egy sima kávét kértem. Kaptam hozzá tejszínt, egy kis pohár ásványvizet, és mézes sütit is. Máris otthon éreztem magam. Ahogy a sütibe beleharaptam, észrevettem a pultnál egy férfit. Sötét, hullámos haja volt, és kék szeme. Nem volt különösebben jóképű, mégis, valamiért muszáj volt figyelnem őt. Talán vele beszéltem a telefonban? Próbáltam kivenni a hangját, de nem hallottam a zene, és a zsongó alapzaj miatt. Igyekeztem megnyugodni, és rendezni a gondolataimat. Végtére is nem kávézgatni jöttem ide, hanem azért, hogy beszéljek a főnökkel az állásról. Ha megfelelek, a pénzről is beszélnünk kell. Vajon mennyit keres egy presszós lány? Egyáltalán, mennyi pénzre van szükségem havonta? Az egészen biztos, hogy annyit itt nem kaphatok, amennyit az irodában kerestem. Jó, ha a felét. Kijönnék a fele pénzből? Hangosan feleselt a szívem: Igen, igen! Bármennyiből kijönnék, ha nem nyomasztana nap mint nap az iroda morózus hangulata, a főnök kedélyváltozásai, az örökké határidős feladatok. És amint ezen merengtem, megállt mellettem a hullámos hajú férfi. Olyan zavarba jöttem, hogy felpattantam a székből, és majdnem felborítottam a kávét. Nevetett. De nem kinevetett, csak nevetett, és igyekezett megnyugtatni. – Ennyire ijesztő vagyok? – kérdezte. – Hozhatok még valamit? Ő volt az. Vele beszéltem telefonon. Most már egészen biztos voltam benne, megismertem a hangját és a nevetését. – Köszönöm, nem – rebegtem. – Csak a számlát. Ekkor rám nézett, egészen mélyen belém, talán a lelkemig. Zavarba jöttem. – Nem maga hívott egy félórája az állás miatt? Olyan ismerős a hangja. – De igen. Megint nevetett. – Szóval itt ül lesben, és kémkedik? Felméri a terepet, mielőtt dönt? – Szerintem maga dönt. Maga a főnök. – Én már döntöttem. – Igen? – kaptam fel a fejem. – És hogy döntött? – Felveszem. – Nem is tud rólam semmit. – De tudom a legfontosabbat. – Igen? És mi az? Mosolygott, sejtelmesen, sokatmondóan. Aztán így szólt: – Majd egyszer elmesélem. Ha már jobban ismerjük egymást. Váltottunk még néhány szót, hogy holnap kilenckor kezdhetek, hogy a pénz csak alap, arra jön a borravaló, amit mind megtarthatok, de én még nem mondtam igent. Annyi minden történt velem, muszáj volt időt hagynom magamnak arra, hogy a dolgok leülepedjenek, hogy átgondolhassam a dolgokat, hogy megtehessem a szükséges lépéseket, ha úgy döntök, hogy elvállalom az állást. Például fel kell mondanom az előző helyemen. Talán felmondási időm is van, amit le kell töltenem. Úristen, mi lesz, ha addigra másnak adják az állásomat? Mindez már a kocsiban jutott eszembe, szerencsére még nem indultam el. Visszarohantam a kávézóba, és tiszta erőből nekiszaladtam, Márknak, a leendő főnökömnek. – Itt felejtett valamit? – nevetett. Nagyon kínosan éreztem magam. Alig tudtam megszólalni. Dadogtam. – Nem, csak eszembe jutott… – Mi jutott eszébe? – kérdezte, és alám tolt egy széket. – Hogy a felmondási időm, hátha, szóval… – Attól fél, hogy míg az előző munkahelyén a felmondási idejét tölti, felveszek valaki mást? – Igen. – Ettől ne féljen. Ha magáé ez az állás, akkor a magáé, bármeddig is kell várni. Ha pedig nem a magáé, akkor akár itt is alhatna, úgyse lenne a magáé. Ismerős gondolatok voltak ezek. Mintha a Segítőmet hallgatnám. Lehet, hogy Márk is egy jel, hogy jó úton járok? Kábultan értem haza, könnyed és boldog voltam, miközben millió zagyva ügy zsongott a fejemben. Folytatjuk! Az előző részeket itt olvashatod! >>>