?Már besötétedett. A nő idős kezével végig simította az öreg tölgyfa szekrény ajtaján lógó krémszínű kosztümöt. Elmosolyodott. Még nézte néhány pillanatig, majd lassan megfordult. Kezébe vette a kisasztalon fekvő imakönyvet, s megmarkolva a karfát, leült
Nehezére esett már állni. Lassan kinyitotta a kis, fekete Bibliát, s elővette belőle a képet, melyet azóta őrzött, amióta elkészült. Önmagáról és Róla. Pontosan 50 éve. Mások voltak. Mások a vonások, más a haj, más a bőr. De volt valami, ami szívbemarkolóan ugyanaz volt. Sőt, erősebb. A csodás szeretet, mely már akkor is összeláncolta őket. Holnap megülik az aranylakodalmukat. Az idős nő még mindig mosolygott, s tekintete elhomályosult, mert meghatotta a tudat, hogy mennyire szeretik egymást? Amikor tinédzser voltam, egymás után olvastam a giccsesen rózsaszínes papírlapra nyomtatott szerelmes regényeket. Teljes sorozatokat gyűjtöttem össze. Elmerültem bennük, akár egy búvár a korallok színezte mély óceánban?.Aztán jöttek a férfiak, s eldobozoltam a könyveimet, mert a valóság szanaszét zúzta a belőlük felépített felhőn úszó illúzióvilágot? Az olvasott regények sokfélék voltak, sokféle hőssel, sokféle világgal, de egyvalami közös volt bennük. Mindegyikben megelevenedett valami, ami után sóvár vágy kezdett élni bennem. Az eleve elrendelés. Mert a hősök a rózsaszín lapokon tudták, az első pillanattól fogva érezték, kellenek egymásnak, egymásra vártak, egymással akarnak élni. Az élet, a körülöttem pezsgő gúnyos világ azonban csak nevetett mindezen. S lassan én is kacagni kezdtem hiszékeny önmagamon. Mígnem, talán sors küldötte embereket sodortak felém az évek. Nem sokat. Csak néhányat. De mindez épp elég volt ahhoz, hogy felélessze bennem a kihunyóban lévő parazsat. „Amikor megláttam őt, földbe gyökerezett a lábam.”- amikor egy kedves ismerősöm vezetés közben e mondattal idézte fel a ma már feleségével való egykori találkozást, az anyósülésen ülve libabőrös lett a karom. Aztán elgondolkodva folytatta. „Az első randinkon azt mondta, én leszek a férje. Korábban ettől azonnal elmenekültem volna, de tőle hallani természetesen hatott, és jól esett.” S akkor megértettem. Létezik a csoda. Lehet, hogy sokszor elveszítjük benne a hitünket, csalódások terhe alatt lemondunk róla, türelmetlenségtől hajtva belemegyünk egy olyan kapcsolatba, ami nem Az, de akkor is létezik. ?Az idős nő reszkető kezekkel állt az oltár előtt, miközben férje ujjára húzta az új gyűrűt. A férfi keze is remegett. Ő is túl volt már a 70. életévén. Lenézett felesége arcára. Igen. Átrajzolta már vonásait az idő. Szeme látta. De szíve érezte, ugyanaz neki ez a nő, mint akit egykor meglátott ott, az egyetem parkjában. Néhány zavarba ejtő férfikönnyében benne volt az elmúlt évek minden sikeresen átvészelt válsága fölötti hála, közös életük minden öröme, egymásba vetett hitük hosszantartó boldogsága. Alig észrevehetően megszorította felesége kezét, s visszafordultak a pap felé? A minap az egyik legjobb barátom megmutatott nekem egy videót, melyet a telefonjával örökített meg. A felvételen a huszonegy éve házas szülei láthatók, amint az apja úgy csiklandozz az anyját, hogy a feleségének kacagás közben a könnye is kicsordul. Á. velük nevetett, s felvette őket? Amikor már egy életre szólóan keresünk párt, egyszeriben sok minden kevéssé válik. Már kevés, ha csak külsőleg tetszik az illető /Bár ez is nagyon fontos! …Egykor pszichológiaórán a tanárnőnk kiadott egy feladatot: Fel kellett sorolnunk fontossági sorrendben, kinek, mi a lényeges egy partnerben. Mindenki -ahogyan és is- beleírta a külsőt, de csak néhány belső tulajdonság feltüntetése után. A tanárnő kinevetett minket, s azt mondta, álszentek vagyunk. Bizonyított tény ugyanis, hogy párkereséskor a külsőre koncentrálunk először, s csak az ezzel való elégedettség után vesszük górcső alá a belső tulajdonságokat. Ma már valóban úgy hiszem, külső vonzalom nélkül nem működhet igazán jól egy kapcsolat, de csak azon alapulva sem!/, kevés, ha csak jó vele az ágyban, kevés, ha vonzó az anyagi háttere. Hisz mindez önmagában véve hogyan adhatna boldogságot egy egész életre? Milyen magunk teremtette sors lenne az, ha a másikat nem tudjuk tisztelni, ha nem tudunk rá felnézni, ha nem tudunk számos, hasonlóan kedvelt dologgal kapcsolatos, közös kalandot átélni? Milyen élet az, melyben nem érezzük, igen, ez Az? Kell Őt keresnünk? Igazából nem tudom. Nyíltnak kell lennünk, pozitívnak, befogadónak. De úgy hiszem, akit nekünk szánt az Ég, azt mindenképp elvezeti hozzánk. Hisz vele benne vagyunk egymás sorskönyvében. Ő veszi kibocsátott rezgéseinket, s előbb utóbb visszajelez rá. Meg kell érnünk egymásra. Csak úszunk és úszunk, begyűjtve a tapasztalatokat, melyek életünk megfelelő vezetéséhez kellenek, megtanulva, hogyan adhatjuk a legtöbbet magunkból, fejlődve, hogy alkalmassá váljunk. S amikor mindez megvan, egyszer csak újra kikötünk egy szigeten, ahol már egy másik csónak is ott horgonyoz?(Várva ránk J) „Ami a miénk megkapjuk időben” Így tartja a keleti filozófia, míg akkor is, ha ezt az „időbent” sokszor nagyon nehéz kivárni. (S „Ami a miénk, nem veheti el tőlünk senki! Ha ez is történik, visszakapjuk.”) ?A nő vastag papucsban a teraszon állt. A férfi halkan mögé sétált, s karjaival szorosan átölelte. A nő elmosolyodott, s ujjait végigfuttatta a megújított áldás gyűrűjén. Csak nézték csendben a környező gesztenyefákat, s boldogok voltak. Ő ketten. Együtt. Kívánom, hogy valamennyien egy csodás házasságot éljetek meg! Adela