A vén ajkak éltette, mítoszba zárt, mirtosz illatú legenda áttetsző selyemlepelként vonta maga alá az este fényében aranyló, meg-megcsillanó, fehér márványt. A nehéz köveket, a meseittas vizet, s őt, a minden áhitat fölé magasodót. Ki, ha a morajba szőtt
Fontana di Trevi. (Trevi kút) Háttal álltam neki. Úgy, ahogyan kell. Fejemben a monda ismétlődött: egy pénzérme biztos visszatérés az örök városba, két érme szerencsét hoz a házastárskeresésben, három segít a válásban. Még vártam kicsit. Vágyam képbe öltöztettem. Mély lélegzetet vettem, s jobb kezemmel bal vállamon át vízbe dobtam a két érmém. Az ég fölöttem borús volt, kavargó, csillagtalan. De hirtelen belészáguldott a fény. Gyönyörű, szikrázó, színarany csóvában. Így képzelegtem még ott egy darabig. Lelkem szemével látva, amint vágyam az égbe száll. Elengedve engem, szabaddá téve hitben hagyott lelkemet.
Fejem rázva halkan nemet mondanék, ha felelnem kéne rá, tudni akarom-e, hányszor rontottam el feladataimat, élethelyzeteimet, lehetőségeimet szorító, bénító, görcsös akarással. Hányszor tolódott ki egy-egy örömteli beteljesülés az életemben a miatt, mert vágyam megcsomózva gátakat emeltem, ahelyett, hogy rábíztam volna magam a gondviselésre. Vajon hányszor lett volna jobb nem beleavatkozni?
Egykor az indiánok aszály idején esőtáncot jártak. A keringő extázis után, pedig megfeledkezve kérésükről étel, ital mellett mulattak, míg meg nem jött a várt zivatar. Így mesélik a bölcsek. ?Bárcsak én is mindig képes volnék rá, hogy miután megvágytam az áhított álmot eleresztve azt derűsen, eltelve hittel és bizalommal, elégedettem várakozzam! Azt hiszem, az élet egyik legnagyobb feladata ez számomra: a vágy elengedése. Hogy képes legyek útjára bocsátani, és nem szorítani azt, amit szeretnék. Hogy kavargó gondolataimat csak ritkán, fel- fel villanva találja meg az okoskodó sóvárgás, s ne terhelje őket szüntelenül. Hogy folyton nyüzsgő, törtető, örökké elégedetlenkedni akaró egóm, sose szakíthasson el lelkem végtelen békéjétől és örömétől. Attól az istenszikrától, melybe nem ér el az akarás, a félelem, a szomorúság. Mely ahelyett, hogy törtetve, sokszor nyugtalankodva egyre inkább befeszítve erőltetné a Sorsom, együttműködőn ráhangolódva az életemet irányító erőre hagyná, hogy utam eseményei könnyedén, erőfeszítés nélkül, gördülékenyen (meg)történjenek. Így a szétforgácsolódó energia sosem tehetne csalódottá. S a hit könnyedén vihetné lényemet egyre közelebb a beteljesüléshez.
A lélekből előbújó teremtő akarat távol áll az „akkoriselérem”, a „kell” feszítő indulatától. E negatív ördögakarás csupán akadályt dönt az útra. Megakasztja az energia, a vágy rezgésének áramlását. Gátolja a gondolatokba öntött, s kimondott cél bevonzódását.
Az elmúlt évek alatt számlálhatatlan vágy kavargott bennem. Apró lakattal zárt naplóba titkolt és gyermetegen elpletykált, éltetőn hasznos és naivan ostoba, elérhető és megközelíthetetlen. Már talán csak Isten tudhatja mi minden. Borzolta lelkemet száz és száz álomkép egészen apró kacatok után való sóvárgástól fogva sorsfordító vágytárgyakig. S igen. Téged is megvágytalak drágám. Sok-sok éve ezernyi, folyton visszajáró, nyugtalan gondolattal. Most pedig várok. Ha a megfelelő sorsmegállóba érkezem, találkozunk. De addig: Isten veled.
Felszabadult, hittel teljes életet kíván Nektek, Adela
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
